A jogász végzettségű Gorbacsov a szovjet vezetők hagyományosan gerontokratikus világában már 1979-ben, politikai bizottsági taggá választásakor nagy feltűnést keltett. Nem igazán volt rá precedens ugyanis, hogy valaki 48 éves korában bekerüljön a „vének tanácsába”, a szovjet politikacsinálás legfőbb szervébe. 1979 fordulatként értékelhető a vietnami háború után apátiába süllyedt amerikai külpolitika, illetve az 1975-ös helsinki egyezmény nyomán elcsituló, a hetvenes évek második felét jellemző világpolitikai szélcsend világában.
Leonyid Iljics Brezsnyev pártfőtitkárságát (1964–1982) a fejlődésképtelen szovjet konzervatív hatalmi struktúrák megmerevedése és az alacsony hatékonyságú tervgazdálkodás működési zavarai, valamint a költséges presztízs-külpolitika jellemezték, ezért főtitkárságának utolsó éveit méltán nevezték a pangás korszakának. Brezsnyev 1979 decemberében veszedelmes kalandra vállalkozott, elrendelte a szovjet fegyveres erők beavatkozását a szovjetbarát afganisztáni rendszer megmentése érdekében.
1980-ban az enervált és tehetetlen Jimmy Cartert, a novemberi választásokon fölényes győzelmet arató republikánus Ronald Reagan követte a Fehér Házban. Reagan az elődjétől merőben eltérő, harcias külpolitikát hirdetett meg. Noha az afganisztáni eseményekbe direkt nem avatkoztak be amerikai erők, a mudzsahedek és világszerte a szovjetellenes erők aktív támogatása alapozta meg az 1985-ben nyíltan is definiált Reagan-doktrínát: az antikommunista erők nyílt támogatását és kiszakítását a szovjet érdekszférából.
Reagan felismerte, hogy a fegyverkezési verseny a sírgödörbe taszítja a Szovjetuniót, amelyet 1983-ban nemes egyszerűséggel csak „Evil Empire”-nek, azaz a „gonosz birodalmának” nevezett. A tanácsadói, köztük Teller Ede magyar származású atomfizikus professzor javaslatára meghirdetett Strategic Defence Instative (SDI), közismert nevén a csillagháborús program, válaszlépésre késztette a gyengélkedő szovjet birodalmat.
A kiéleződő, konfrontációval fenyegető politikai helyzetet jól jellemezte, amikor szovjet vadászgépek lelőtték a dél-koreai KAL 007-es polgári utasszállító gépet 1983. szeptember 1-jén, illetve közepes hatótávolságú SS-20 atomrakétákat telepítettek a Német Demokratikus Köztársaságba. 1983 és 1985 között a híres, atomháborús veszélyt mutató „Doomsday Clock” mutatója ismét közel került az éjfélhez…
Leonyid Brezsnyev 1982. novemberben bekövetkezett halála után Jurij Andropov, a KGB főnöke, az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc idején budapesti nagyköveti tisztséget is viselt nagy hatalmú szürke eminenciás került a főtitkári székbe. Gorbacsov Jurij Andropov belső köreihez tartozott, a főtitkár a nem túl jelentősen hangzó, de valójában igen nagy hatalommal együtt járó személyügyi vezetőnek nevezte ki az ambiciózus Gorbacsovot.
Gorbacsov nem volt rest, már Andropov rövid ideig tartó főtitkársága idején (1982–1984) megkezdte a konzervatívok háttérbe szorítását, a technokrata szemléletű úgynevezett „Komszomol-generáció” fiataljai, köztük Romanov, Rizskov és Ligacsov pozícióba emelésével. Közvetlen közelről látta a szovjet rendszer válságát, illetve azt, hogy a Szovjetunió előbb-utóbb alulmarad a Reagan által rákényszerített fegyverkezési versenyben. A Kreml régi konzervatív kommunistáinak utolsó mohikánja, az Andropovot váltó, és 73 éves korában pártfőtitkárrá lett Konsztantyin Csernyenkóval szintén fennmaradt a bizalmas viszony, így a nem egészen egy évig hivatalban volt Csernyenko halála után – a Politikai Bizottságba került „ifjú törökök” hathatós támogatásával – 1985. március 11-én Mihail Gorbacsov lett a párt hetedik, egyben utolsó főtitkára. Ő volt szintén az első és utolsó olyan főtitkár, aki a bolsevik forradalom éve, 1917 után született.
A főtitkári poszt elfoglalása után Gorbacsov még jobban szembesült a szovjet rendszer akut gazdasági és politikai válságával. Az államháztartás egyszerűen már nem bírta a fegyverkezési verseny egyre jobban felpörgő spirálját. Gorbacsov tudatos és alaposan átgondolt intézkedésekkel akarta megreformálni az amúgy megreformálhatatlan rendszert; szélesebbre tárta az ablakokat, hogy a sok évtizedes, áporodott szovjet levegőt új szelek légáramlata frissítse fel. A peresztrojka, az átfogó életszínvonal-emelés és teljesítménynövelés programja a glasznoszttyal, „a nyilvánosság előtt zajló közélet” adta nagyobb szabadságjogokkal párosult.
A Szovjetunió történetében példa nélküli „eretnek” intézkedések láttak napvilágot; szinte teljesen megszüntették a cenzúrát, a kiskereskedelemben, kisiparban valamint a szolgáltató szektorban engedélyezték a magánvállalkozásokat, az állami cégeknek pedig lehetővé tették nyugati cégekkel közös vegyes vállalatok létrehozását. A párton belüli konzervatív ellenzék egyre növekvő ingerültséggel figyelte „Lenin eszméinek elárulását”, de az 1986. március–áprilisi XXVII. pártkongresszuson Gorbacsov került ki győztesen az ókonzervatívokkal szemben: a kongresszus jóváhagyta a reform elképzeléseit. A rendszer túléléséhez azonban a külpolitikai prioritások gyökeres átértékelése is szükségessé vált, eljött az „új gondolkodás” ideje.
Gorbacsov és tanácsadói felismerték, hogy csak a Nyugattal való kiegyezés és a kiéleződött katonai szembenállás megszüntetése adhat gyógyírt a betegeskedő és a túlélésért küzdő szovjetrendszer nyavalyáira. Hatalomba lépésekor e szándék fontos lépése volt a brezsnyevi külpolitika legfőbb letéteményesének, a nyugati diplomáciai körökben csak „Nyet úrnak” aposztrofált Andrej Gromiko külügyminiszter, a konzervatívok egyik vezéregyéniségének elmozdítása. Utóda, Eduard Sevardnadze az „új gondolkodás” megtestesítője és Gorbacsov egyik legközelebbi híve volt.
Gorbacsovot kellemes egyéniségének és a korábbi szürke, valamint betegesen gyanakvó bürokrata módit felváltó új európai stílusnak köszönhetően a nyugati vezetők nagyon gyorsan elfogadták egyenértékű tárgyalópartnerüknek, sőt, Margaret Thatcher brit miniszterelnökkel, valamint Helmut Kohl nyugatnémet kancellárral bensőséges baráti viszonyt alakított ki a szovjet pártfőtitkár.
Időközben az Atlanti-óceán partjáról is egyre enyhébb szelek kezdtek fújni. 1986. október 11-én jött létre történelmi jelentőségű találkozó Reykjavíkban az amerikai elnök és Gorbacsov között, amelynek eredményeként megtört a hidegháborús kardcsörtetés. A reykjavíki tárgyalások hozadéka az 1987-ben aláírt Közép-hatótávolságú Nukleáris Egyezmény, amely jelentősen csökkentette az atomháború kockázatát. Ezt követte szovjet részről az afganisztáni kivonulás elhatározása 1988-ban.
1988-ban Gorbacsov hivatalosan is bejelentette, hogy a szovjet külpolitika szakít a Brezsnyev-doktrínával, ami startpisztolyhoz hasonló jelzés volt a rendszer válságát érzékelő és a kelet-európai országokban demokratikus átalakulást követelő ellenzéki mozgalmaknak. (A Brezsnyev-doktrína lényege, hogy a szovjet befolyást akár fegyveres beavatkozással is fenn kell tartani.)
Az erjedés ezzel feltartóztathatatlanná vált. 1989-re a magyar, a lengyel, majd ősszel a csehszlovák és keletnémet társadalmakban radikális, de vértelen, rendszerátalakító változások kezdődtek, a román diktátort pedig forradalmi megmozdulás söpörte el 1989 decemberében.
A rapid változásoknak Kelet-Európa örült, a Nyugat viszont tartott az 1945-ös jaltai, illetve potsdami egyezményekkel szentesített status quo felbomlásától. Az 1988-ban Reagant váltó George Bush amerikai elnök ezért 1989. júliusi budapesti látogatásáról üzent Gorbacsovnak: tárgyalják meg új helyzetet. A világtörténelmi jelentőségű találkozóra 1989. december 2-án és 3-án került sor Máltán.
A máltai Marsaxlokk kikötőjében, a Makszim Gorkij óceánjáró fedélzetén lezajlott tanácskozáson a legfontosabb kérdés Európa újraegyesítése volt. Bush a nyugati értékek, Gorbacsov pedig az úgynevezett párhuzamos értékrendszer alapján képzelte el a közeledést, illetve az új európai rend ellenőrzött létrehozását. Noha ebben a kérdésben nem sikerült megállapodnia a két nagyhatalom vezetőjének, elvi egyetértés született a német egységről azzal, hogy a gyakorlati kivitelezés még nem időszerű.
A máltai tanácskozáson a szovjet vezető kelet-európai közeljövőt érintő legfontosabb nyilatkozata a „csatlós államok” szovjet érdekszférából való kiengedésnek deklarálása volt. Noha Máltán formális megállapodás aláírására nem került sor, mindkét nagyhatalom vezetője tartotta magát a kölcsönös ígéretekhez. Gorbacsov végig úgy gondolta, hogy a megreformált Szovjetunió és a szabaddá tett volt keleti blokk egy újfajta európai integráció egyik fontos pillérévé válhat.
Nem így történt, és ez a Szovjetunió 1991-es összeomlásához – Francis Fukuyama bombasztikus definíciója szerint a „történelem végé"-hez –, valamint az új, globális világrend kiterjedéséhez vezetett. A kelet-európai kompországok pedig 1989-től végleg elkötötték magukat a szovjet világ mólójától, és dagadó vitorlákkal megindultak a Nyugat felé. De ez már egy másik történet. Mihail Sz. Gorbacsov, a világtörténelmet formáló béke Nobel-díjas idős politikus jelenleg az Egyesült Államokban él.