Levél Ivo Dzsimáról

Az emblematikussá vált zászlókitűzést örökíti meg az arlingtoni katonai temető emlékműve is

Hetven éve, 1945 február 19-én kezdődött a második világháború csendes-óceáni hadszínterének egyik legvéresebb és hosszan elhúzódó ütközete, az ivo dzsima-i csata.  Az öldöklő harc kétségbeesett kíméletlenségét jól illusztrálja, hogy a húszezer fős japán védőseregből alig 1083-an maradtak életben.  A híres hollywoodi filmszínészt és rendezőt, Clint Eastwoodot is megihlető  világtörténelmi jelentőségű ütközet amerikai győzelemmel  végződött. Ivo Dzsima elfoglalása nyitotta meg az utat a japán szárazföld felé.

Minden a „hihetetlen győzelemmel” kezdődött

1941. december 7, Pearl Harbor után úgy tűnt, nincs erő, amely megállíthatná a győzedelmes japán Császári Hadiflotta inváziós erőit. Elesett Burma, Malajzia és Szingapúr; Holland Kelet-India (Indonézia) valamint a Fülöp-szigetek is rövidesen a felkelő nap birodalmának uralma alá kerültek. 1942 tavaszára a távol-keleti katonai tájfun hullámai a végtelen Csendes-óceán egyre délebbi területeit ostromolták, és már Ausztráliát fenyegette a mindent elsöprő hódító áradat. A tokiói „forrófejűek”, az Amerika elleni támadást kikényszerítő japán szoldateszka feje, Todzsó Hideki hadügyminiszter (később miniszterelnök) és a vezérkar héjái a fényes győzelemsorozattal bizonyítottnak látták Amerika „puhányságára” vonatkozó korábbi érveiket.

Tódzsó Hideki volt az agresszív japán katonai törekvések legfőbb szószólója Forrás: Wikimedia Commons

Csak a pearl harbor-i győztes, Yamamoto Iszoroku tengernagy, a császári flotta főparancsnoka maradt gondterhelt. Mint egykori harvardi diák, és volt washingtoni tengerészeti attasé pontosan tudta, hogy a felébresztett „alvó óriás”, a kifogyhatatlan tartalékokkal rendelkező Egyesült Államok, - hacsak fél éven belül ki nem szorítják a Csendes-óceánról - az átmeneti győzelmekért halálos kamattal együtt fogja benyújtani a számlát.

Yamamoto Iszoroku tengernagy, egykori harvardi diákkánt és washingtoni attaséként szkeptikus volt Amerika legyőzhetőségét illetően Forrás: Wikimedi Commons

A Doolittle-féle „roham”, Tokió 1942 április 17-i bombázása már ízelítőt adott abból, hogy a szamuráj gőggel lenézett amerikaiak talán mégsem akkora puhányok, mint ahogyan azt egyesek gondolták. Az addig töretlen japán nyomulás 1942 májusában a Korall-tengeri csatában torpant meg; Ausztrália és Pápua Új-Guinea inváziója kudarcot vallott. A végső csapásra hivatott és a Midway-szigetek megszállást célzó, minden addiginál nagyobb erőkkel végrehajtott hadművelet Chester Nimitz tengernagy, az amerikai Csendes-óceáni Flotta főparancsnokának merészen kockáztató hadviselése miatt kiheverhetetlenül súlyos vereséget mért a japán flottára 1942 nyarán.

Egy B-25 Mitchel bombázó száll fel az Enterprise hordozó fedélzetéről 1942 áprilisában, a Tokiót bombázó Doolittle akció alkalmával Forrás: Wikimedia Commons

Ez volt a számbelileg gyengébb amerikai erők „hihetetlen győzelme”. Az alvó óriás megrázta magát, és feltápászkodott. Midway után fordult a kocka, és a jenki leviatán megtette első lépést a japán szárazföld felé.

Bakugrás invázió

Midway fordulópontnak bizonyult a csendes-óceáni háborúban. Ez volt a világtörténelem valaha létezett leghatalmasabb csatatere, az európai hadszíntérhez képest felfoghatatlan terekkel és távolságokkal. Már 1942 augusztusában elkezdődött a császári haderő kiszorítása a Salamon-szigetekről, Midwayt követően Guadalcanal volt a soron következő fényes amerikai győzelem helyszíne. Az amerikai stratégia a japán erők fokozatos visszaszorításán és felőrlésén alapult, szigetről-szigetre haladva nyomták vissza a japánokat. Ez volt a híres „bakugrás” stratégia lényege.

A szigetről-szigetre történő partraszállások, a "bakugrás" hadműveletek alkották az amerikai stratégia gerincét Forrás: Wikimedia Commons

Az egyre izmosodó amerikai óriás ellen nem sikerült megtalálni az ellenszert; 1943 novemberében elindult a Gilbert-szigeteki (ma: Kiribati) fontos japán támaszpont, a Tarawa-atoll elfoglalását célzó hadművelet, majd 1944 június 15-én a japánoknak valódi és megrendítő katasztrófát okozó offenzíva a Mariana-szigetek ellen.

A csendes-óceáni hadszíntéren az európait sokszorosan meghaladó területen folytak a véres szigetcsaták Forrás: Wikimedia Commons

Az amerikai történetírásban csak „Mariana-szigeteki pulykavadászatként” emlegetett hadművelet 3 japán hordozó, és 450 repülőgép elvesztésével együtt járó súlyos vereségnek bizonyult. Az 1944 októberi Leyte-szigeti csata, amely a hadtörténet utolsó nagy felszíni hajóegységek közötti ütközete volt, megnyitotta az utat Douglas MacArthur tábornok csapatai előtt, a Fülöp-szigetek visszafoglalásához. 1945 fordulójára a hatalmas amerikai armada a japán szárazföld utolsó védelmi gyűrűje előtt sorakozott fel; napirendre került a Japán elleni invázió.

Repülőtereket bármi áron, csillagos-sávos pókháló szövés

1944. szeptember 29-én rendkívül fontos megbeszélés helyszíne volt a Csendes-óceán partján fekvő csodaszép nagyváros, San Francisco. Chester Nimitz tengernagy, Raymond A. Spruance admirális, a midway-i győztes, valamint Ernest King tengernagy, a haditengerészeti műveletek főnöke megállapodtak arról, hogy 1945 első döntő hadművelete a Japán-szigetekhez tartozó Okinava elfoglalása lesz.

Chester Nimitz flottatengernagy, az amerikai csendes-óceáni flotta főparancsnoka, a második világháború idején Forrás: Wikimedia Commons

Abban is megegyeztek, hogy Okinava, majd a japán főszigetek ellen indítandó hadművelethez nélkülözhetetlen egy olyan légibázis biztosítása, ahonnan a stratégiai bombázóerők hatalmas, négymotoros B-29 „Superfortress” gépei ingajáratban intézhetnek pusztító légitámadásokat a japán anyaföld ellen.

B-29 nehézbombázók kötelékben Forrás: Wikimedia Commons

A stratégák választása Ivo Dzsimára esett, amely három, a B-29 bombázók számára is alkalmas repülőtérrel rendelkezett. Minden bizonnyal az is szerepet játszhatott a döntésben, hogy ez volt az első olyan sziget, amely már Japánhoz tartozott.

A hadművelet általános főparancsnoka a sokat tapasztalt haditengerész, Raymond Spruance tengernagy lett Forrás:Wikimedia Commons

A hadművelet általános főparancsnokának a sokat tapasztalt haditengerészt, Raymond A. Spruance tengernagyot nevezték ki, az Egyesített Expedíciós Erő (Joint Expeditionary Force) élére pedig Richmond Kelly Turner tengernagy került.

A szamuráj szellemiség nagy temetője

Ivo Dzsima stratégiai és pszichés jelentőségével a japán vezérkar is tisztában volt. A szigetet védő erők parancsnokát Kuribajasi Tadamicsi tábornokot személyesen Tódzsó Hideki miniszterelnök igazította el. „Valamennyi tábornok közül ön az egyetlen, aki képzett és alkalmas arra, hogy megtartsa azt a helyet” – fejezte ki reményét Tódzsó miniszterelnök. Kuribajasi kiváló stratéga volt, aki elvetette az addig alkalmazott hagyományos japán szigetvédelmi stratégiát.

Tengerészgyalogosok partraszállása Ivo Dzsimán. A japán parancsnok csak a partraszállás után nyitotta meg a pusztító tüzet Forrás: Wikimedia Commons

Utóbbi a partraszállás megakadályozásában látta az egyedül üdvözítő védekezést, ezért a szigeteket védő csapatokat és erődítményeket közvetlenül a tengerparton állították fel. Kuribajasi belátta, hogy ez módszer a nyomasztó amerikai légi és technikai, lletve létszám fölény miatt kudarcra van ítélve. A japán tábornok más, hatékonyabb védelmi terve eszelt ki. Ennek az volt a lényege, hogy a saját erőit a parttól beljebb, álcázva összpontosítja, és megvárja, amíg az amerikaiak partra szállnak, majd erőik a sziget belseje felé indulás előtt összetorlódnak.

Amerikai löveg támogató tüzet lő az Ivo Dzsima elleni offenzíva során Forrás: Wikimedia Commons

Ezt a parton még kiszolgáltatott helyzetben lévő tömeget nagyobb eséllyel támadhatják meg, vélekedett a japán tábornok. Ezért megtiltotta az öngyilkos rohamokat, rejtőzésre, és a közelből összpontosítva leadott tűzre utasította katonáit. Tudta, hogy nincs sok valószínűsége a sziget megtartásának, de arra készült, hogy olyan súlyos veszteségeket okozzon, ami elviselhetetlen az amerikaiak számára. A nem várt hatalmas veszteségek Kuribajasi értékelés szerint lefogják lassítani az Okinava és a japán szigeteke elleni offenzívát. Ő és tisztjei illetve katonái valamennyien felkészültek, hogy halálukig tartják állásaikat.

A pokol pergőtüze és a Szuribacsi-hegyi zászló

Az amerikai Spearfish tengeralattjáró már 1944 decemberétől a sziget körüli vizeken ólálkodott, és pontosan felderítette a terepet, ennek figyelembevételével tervezték meg a partraszállást. Az amerikai haditerv szerint az intenzív légi és tüzérségi előkészítés után, a sziget déli részén a 4. és 5. tengerészgyalogos hadosztály egymás mellett, és egyszerre száll partra.

Az amerikaiakat gyilkos pergőtűz szegezi a földhöz Forrás: Http://Www.Archives.Gov/Research_Room/Research_Topics/World_War_2_Photos/Images/Ww2_153.Jpg

Az 5. hadosztály hadrendjébe tartozó, és Harry B. Liversedge ezredes parancsnoksága alatt álló 28. ezred kapta meg a legnehezebb feladatot, a stratégiai fontosságú – és legendává vált – Szuribacsi-hegy elfoglalását. Az 1945 február 19-én megkezdődött partraszállási művelet első pillanataiban Kuribajasi taktikájának köszönhetően az amerikaiak úgy vélték, hogy sikerül gyorsan kibontakoztatni a sziget belsejébe való behatolást. A partraszállást követő első hét azonban sokkal keményebb diónak bizonyult a feltételezettnél. A jól álcázott bunkerek,lépcsőzetesen kiépített tüzelőállások , árkok és aknamezők, valamint a pokoli pergőtűz hatalmas veszteségeket okozott a tengerészgyalogosoknak, akik minden erőbevetés és a rendkívül súlyos emberveszteségek ellenére is, alig pár száz métert tudtak csak naponta előrenyomulni.

Elfoglalt japán lövegállás Forrás: Wikimedia Commons

A leggyilkosabb harcok a Szuribacsi-hegy lábánál bontakoztak ki. A 28-asok a hegy elleni roham napján, alig 180 métert tudtak előrenyomulni. Öldöklő, kegyetlen közelharc bontakozott ki a kialudt egykori vulkán lejtőin, a géppuskafészkeket lángszóróval, gránátokkal hallgatatták el, de gyakran késsel és szuronnyal estek neki az agyargó kétségbeeséssel, fanatikusan védekező japánoknak. Február 23-án délelőtt 10:21-kor jutott fel egy felderítőszakasz néhány katonája a „Forró Szikla” tetejére, és egy vasrúdra kötözve felállították a csillagos-sávos amerikai lobogót.

Az emblematikussá vált zászlókitűzést örökíti meg az arlingtoni katonai temető emlékműve is Forrás: Wikimedia Commons

A messziről látható zászló látványa miatt örömujjongás tört ki a tengerészgyalogosok között, a hadihajók pedig megszólaltatták kürtjeiket, szirénáikat. Ez a kép történelmi szimbólummá vált, többek között hallhatatlanságba dermedt szoborcsoportként őrzi az arlingtoni katonai temető emlékműveként az ott eltemetett katonák örök álmát.

Levél Ivo Dzsimáról – A végjáték kezdete

Március 17-én a hatalmas vérveszteségektől maroknyira fogyott védők elküldték utolsó üzenetüket: „Öt napja nem ettünk, nem ittunk, de harci morálunk így is magas. Bátran fogunk harcolni halálunkig.” – szólt az ivo dzsima-i levél… Ivo Dzsima elfoglalásával megnyílt az út Okinava, és a japán nagyszigetek felé.

A kevés japán túlélő egyike Forrás: Wikimedia Commons

Az első B-29 nehézbombázók még a harcok elülte előtt, március 4-én leszálltak a sziget amerikaiak által elfoglalt repülőterein, hogy halálos terhüket Japán küszöbéről szállítsák a szigetország felé. Aki szelet vet, vihart arat – e közmondás nyert mélyebb értelmet a csendes-óceáni háború végén. Yamamoto admirális lázálma a felriasztott amerikai óriásról valóra vált, és Uncle Sam a császárság ajtaján dörömbölt, hogy benyújtsa a véres kamattal terhelt számlát…