Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Az olimpiai bajnok kenus esetétől függetlenül elöljáróban le kell szögezni, hogy a testmozgás és sportolás általában véve jótékony hatású a szervezet számára. Természetesen a sporttal – mint minden más fizikai tevékenységgel – fokozott sérülésveszély jár együtt. A sérülések és a balesetek azonban az átlagembernél jobban fenyegetik az élsportolókat. A sportolók között gyakoriak a boka-, a váll- és a hátsérülések, az izom- és ínhúzódások, valamint szakadások. Hosszabb távú, intenzív sportolás ízületi panaszokat is okozhat. E sérülések zöme azonban rövidebb-hosszabb idő alatt meggyógyul, és a sport jótékony hatása kompenzálja a kockázatot.
Az esetek nagyon kis részében azonban életveszélyes betegségek is kialakulhatnak a sportolás következtében. Ilyen lehet a hirtelen szívhalál, a mélyvénás trombózis és a különféle agysérülések. Fokozott veszélynek vannak kitéve a nagy állóképességet igénylő sportokat űzők, például a maratonfutók, a triatlonosok, a kerékpárosok és a sífutók.
A maratonfutás első feljegyzett áldozata maga a legendás ókori hírvivő, Pheidippidész volt, aki Kr. e. 490-ben vitte a görög győzelem hírét Marathónból Athénba. Az erősen megkérdőjelezhető hitelességű történet szerint a katona a 36,7 kilométeres táv megtétele és az üzenet átadása után holtan rogyott össze. Ha történetet igaznak fogadjuk el, akkor valószínűleg hirtelen szívleállás végezhetett vele, mint azóta több maratonfutóval.
A statisztikák szerint nagyjából 50 000-ből 1 maratonfutó, illetve más hosszan tartó sporttevékenységet folytató embert ér szívroham vagy hirtelen szívhalál. A maratonfutás vagy a háromórás intenzív kerékpározás veszélyesebb, mint a repülés.
Általánosságban ez a kockázat igaz minden három órát meghaladó, intenzív sporttevékenység esetében. Így minden maratonfutót, vasember triatlonistát, hosszú távú kerékpárversenyzőt, úszót, evezőst és sífutót fokozottan fenyeget a hirtelen szívhalál az erőkifejtés idején és az azt követő 24 órában.
Az igazat megvallva azonban nem nagyobb a kockázat, mint az olyan embereknél, akik rendszeresen dohányoznak, és a napjuk nagy részét a fotelben sörözve és a tévét bámulva töltik.
Az Innsbrucki Egyetem kutatói 38 férfit vizsgáltak meg, akik az 1999-es tiroli kerékpáros maratonon (Radmarathon) vettek részt. Erről a 230 kilométeres versenyről azt mondják, hogy nehézségben összemérhető a Tour de France legkeményebb hegyi szakaszaival.
Mind a 38 alany gyakorlott, edzett amatőr kerékpáros volt, mentes mindenféle ismert szív- és érrendszeri rizikófaktortól, illetve szívbetegségtől. Az osztrák kutatókat különösen egy bizonyos enzim (szívtroponin I) szintje érdekelte, ugyanis ez a szívizomelhalás legérzékenyebb és legspecifikusabb jelzője.
A Radmarathon elkezdése előtt az összes atléta troponinszintje nulla volt. Az enzim szintje azonban rögtön a verseny kezdete után növekedni kezdett 13 atlétánál. A verseny után a legmagasabb troponinszintet a legjobb időt elérő versenyzőnél mérték.
Az eredmények azt sugallták, hogy a fiatalabb és fittebb atlétáknál – akik nagyobb stresszel terhelik a szívüket a nagyobb versenyintenzitással – volt a legnagyobb esélye a szívizom-károsodásnak.
A kutatók szerint az enzimszint emelkedése valószínűleg azt jelezte, hogy a versenyzők közül soknál orvosilag nem észlelhető (szubklinikai) szívkárosodás lépett fel a verseny alatt, ami szívizomelhalással járt. Az ilyen szívizom-sejtelhalás mechanizmusa ismeretlen, bár egy népszerű – de nem bizonyított – elmélet szerint a tartós fizikai erőfeszítés miatt megemelkedő adrenalin- és noradrenalinszint vezethet a koszorúerek összehúzódásához és helyi sejtelhaláshoz.
Noha azt nem tudják a kutatók, hogy mennyire regenerálódik, illetve regenerálódik-e egyáltalán a szívizom egy-egy ilyen verseny után, a kutatások érdekes módon arra utalnak, hogy a rendszeres testedzés – még akár ilyen megterhelő mértékben is – hosszú távon csökkenti a szívrohamok számát azokéhoz képest, akik alig mozognak.
Mindenesetre azoknak, akik ilyen megterhelő edzéseken és versenyeken vesznek részt, feltétlenül ajánlott a rendszeres és alapos orvosi szűrővizsgálat, különös tekintettel az esetleges szív- és érrendszeri betegségekre.
A mélyvénás trombózis korunk egyik legalattomosabb betegsége, amely évente több ezer halálos áldozatot szed Magyarországon. Kortól, nemtől és sportolástól függetlenül bárkinél kialakulhat. A sportolókat különösen sérülések után veszélyezteti. A sérülés miatt könnyebben alakulhat ki vérrög, főként az alsó végtagokban.
Magyarországon évente 16-20 ezer új mélyvénás trombózist (azaz vérrög okozta érelzáródást) diagnosztizálnak. Ha az esetek többségében a lábban kialakult vérrög eljut a tüdőbe, az általa okozott érelzáródás fulladást, halált okozhat. Hazánkban évente mintegy 3600-an halnak meg tüdőembóliában, ezeknek az eseteknek a jelentős része elkerülhető lenne, ha idejében észrevennék és kezelnék a bajt, mondta dr. Boda Zoltán, a Debreceni Egyetem Thrombosis és Haematosis Központ orvosszakmai igazgatója.
A trombózis kialakulását az erre hajlamos egyéneknél olyan tényezők segíthetik elő, amilyen a hosszas ülés (akár egy repülőút folyamán), a tartós ágyhoz kötöttség, csonttörés miatti gipszkötés és általában a mozgásszegény életmód. Ezekhez még hozzájárul az elhízás, a dohányzás és nőknél a fogamzásgátlók szedése. Különösen veszélyeztetett csoportba tartoznak a kemoterápiás kezelést kapó daganatos betegek.
"Azonnal forduljunk orvoshoz, ha a lábban hirtelen jelentkező duzzadást, fájdalmat, dagadást, esetleg kipirosodást észlelünk" – mondta dr. Losonczy Hajna, a Pécsi Tudományegyetem I. Belgyógyászati Klinika hematológus professzora. Néha a trombózis nem az alsó, hanem a felső végtagban, illetve ritkán közvetlenül a tüdőben alakul ki. Erre kell gyanakodni, ha állandósuló szúró fájdalmat érzünk az oldalunkban, hátunkban, illetve hirtelen nehezünkre esnek bizonyos mozdulatok.
