Amikor a feladattal megbízott orosz szakemberek ránéztek a Fekete-tenger térképére, bizonyára elmormoltak néhány keresetlen mondatot zúzmarás bajszuk alatt, ugyanis ez a tenger valóban mély - sok helyütt eléri a 2000 méteres mélységet is, ami jó tízszerese annak, amivel például az Északi Áramlat balti-tengeri építésénél számolni kellett.
A nyugat-európai sűrű tenger alatti gázvezeték-hálózat csövei is a kontinentális talapzaton futnak, így jobbára még elérhetők akár nehézbúvárok számára is, ha pedig képet szeretnénk kapni arról, milyen problémákat vet fel egy szivárgás másfél kilométeres mélységben, gondoljunk csak vissza a 2010-es katasztrófára a Mexikói-öbölben (persze itt nem lehetett “elzárni” az olajat, mint a gázt - az azonban tanulságos, mennyire nehéz és kiszámíthatatlan bármilyen műveletet kivitelezni ilyen mélységben).
A fél-egy méter vastagságú acélcsöveket a lerakáskor helyben, a tengeren kell összehegeszteni, és az ilyen mély víz esetében az sem mindegy, milyen szögben áll a hajótestet elhagyó csővég. Két kilométeres mélységnél már majdnem függőlegesen kell belebocsátani a vízbe az összehegesztett darabokat, amihez speciális tartószerkezetre van szükség.
A Fekete-tenger amellett, hogy mély, különösen mostohán bánik a belerakott vasdarabokkal. Vize igen erős rétegzettséget mutat - egy felső, oxigénben dúsabb, és egy alsó, a víztömeg 90%-át kitevő sósabb, oxigénszegény részre válik szét. A fenéken ezért az oxigénmentes környezetben tobzódó anaerob baktériumok munkája miatt kén-hidrogénben gazdaggá válik a víz, ez pedig, lassan behatolva a vastárgyakba, repedéseket okoz.
Kén és hidrogén - veszélyes páros
A kén-hidrogénes közegbe helyezett acélszerkezeteken egy idő után apró repedések jelennek meg - különösen ott, ahol a szerkezetben valamilyen feszültség mutatkozik. A kén-hidrogén megtámadja a vasat, és kósza hidrogénionok, majd elektronfelvétellel szabad hidrogénatomok keletkeznek, melyek gyorsan összeállnának hidrogénmolekulákká, és távoznának - ha nem lenne tele a környék szulfidionokkal, melyek gátolják ezt a folyamatot.
Így viszont a hidrogénatomoknak van idejük beleszivárogni az acél fémrácsszerkezetébe, majd ott, a kisebb rácshibák adta térben újraegyesülnek, és ezek a pici hidrogénbuborékok feszítik szét a fémet, apró repedések rendszerét hozva létre.A repedések persze javíthatók, azonban 1500-2000 méter mélységben ez már meglehetősen körülményes. Ide legfeljebb a légköri nyomás 200-szorosát is kibíró tengeralattjárók, illetve “búvár nélküli eszközök” merülhetnek - de róluk majd később.
Ha az ember történetesen orosz mérnök, és csővezetéket készül fektetni a víz alatt, mindenképp jól jöhet neki, ha tudja, hogy is fest az a bizonyos fenék. Márpedig 2000 méteren tengerfeneket vizsgálni nem is olyan egyszerű feladat, aminek ékes tanúbizonyságát adja, hogy alig négy éve fedezték fel a világ nyolcadik legnagyobb vízhozamú “folyóját”, mely a Boszporusztól indul, és a Fekete-tenger fenekén folyik, másodpercenként 22 000 köbméter sós vizet szállítva. (Miheztartásképp: ez nagyjából tízszerese a Duna Budapestnél mért átlagos vízhozamának.)
Szerencsére ezen a tengerfenéken az utóbbi évtizedekben nem mértek jelentősebb földrengést, azonban a felszín és a talajszerkezet váratlan egyenetlenségei, valamint a víz alatti áramlatok lassan próbára tehetik még egy ilyen hatalmas vezeték teherbíró-képességét is. Az acélcsöveket saját súlyuk, no meg az olykor köréjük öntött betonnehezékek lenn tartják a fenéken, azonban még így is adódhatnak gondok - besüllyedhetnek, ha valahol lazább üledékből áll az aljzat, a gyors szintváltozások pedig jelentős terhelést róhatnak a szerkezetre. "Éles" használat előtt a vezetéket megfelelő nyomású vízzel töltik fel, és egy ideig figyelik, hogy nincs-e szivárgás valahol.
Ha kárt tett kedves csővezetékünkben a kén-hidrogén, a kiszámíthatatlan áramlatok lassú munkája, egy odasodródott mélytengeri akna, esetleg egy fenékháló vagy egy kósza hadihajó horgonya (bár utóbbiakkal két kilométeres mélységben nem igazán kell számolnunk), először meg kell találnunk a sérülést.
Erre szolgálnak a csővezetéken szakaszonként elhelyezett szenzorok, illetve a vezeték belsejében közlekedő csőgörények, vagy angolosan “disznók”, melyeket a csővezeték tisztogatása mellett a hibák kimutatására is felhasználnak (nevüket a csőben csúszás közben kiadott hangjuk nyomán adták a régi brit csőmérnökök). Ha megtörtént a baj, és megvan a tetthely, a segítség acélsodronyon érkezhet a felszínről, különféle megjelenési formákban.
Ezek a tengerfenékre süllyesztett szerkezetek nem annyira önműködő robotok, mint inkább speciális, a sérülés jellegéhez igazodó intelligens "kapcsok", amelyeket a felszínről irányítva tudnak beilleszteni a kívánt helyre.
Orosz mérnökeink nem először állnak szemben ezekkel a problémákkal, hiszen Oroszország és Törökország között már 2003 februárja óta szállít gázt a Kék Áramlat a Fekete-tenger fenekén. A kicsit több mint hatvan centiméteres átmérőjű csövön eddig több mint száz köbkilométer gáz áramlott át. Ezt az irdatlan térfogatot nehéz bármihez hasonlítani, amivel valaha is találkoztunk, de ha nagyon akarjuk, képzeljünk el egy hat kilométer átmérőjű gömböt, amint egy tikkasztó nyári napon szelíden gurul a Hortobágy síkján.
A Kék Áramlat kapacitásában ugyan nem versenyezhet az Északi Áramlat éves 55 köbkilométeres forgalmával, azonban így is a világ egyik legmélyebben futó gázvezetéke, mely egyes szakaszokon 2,2 kilométer mélységben halad a tengerfenéken. A Déli Áramlat hasonló mélységben futott volna csaknem ezer kilométeren keresztül, a mélytengeri csővezetékek rajongóinak azonban nem kell elkeseredniük, ugyanis a Mexikói-öbölben új rekordkísérlet készül: egy francia cég, a Technip 2900 méteres mélységben építi a Shell új gázvezetékét.