Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
A trópusi világ nem csak számtalan természeti szépség, hanem a természet legösszetettebb és legpusztítóbb természeti jelenségeinek is a hazája. A trópusi ciklonok a forróégövön belül csak a 10. és 20. szélességi kör között keletkező, átlagosan párszáz kilométer átmérőjű olyan légköri képződmények, amelyek középpontjában alacsony, a szélei felé pedig egyre magasabb a légnyomás, és a feláramlások miatt a belsejükben kialakult szelek sebessége meghaladja a 117 km/órás sebességet.
Az erős trópusi ciklonokban tomboló pusztító szelek azonban gyakran elérhetik a 240, sőt esetenként a 350 km/órás sebességet is. E szélviharok természetrajza azonos, elnevezésük azonban területenként változó; a karibi térségben hurrikán, az Indiai-óceán vidékén ciklon, a pacifikus régióban pedig tájfun a nevük. A különösen veszélyes csendes-óceáni trópusi ciklon, a tájfun elnevezése a kínai ta fung szóból származik, amelynek „nagy szél” a jelentése.
A trópusi ciklonok a földi atmoszféra legösszetettebb rendszerét alkotják, amelyekben elképesztő energia koncentrálódik. A ciklon belsejében hatalmas energia halmozódik fel, egy-egy erősebb trópusi ciklonban akár 1018 J/nap is lehet a felszabaduló hőenergia; szemléltetésként ez pont a hetvenszerese (!) az emberi civilizáció egynapi teljes energiafogyasztásának.
A trópusi ciklonok szülőanyja az óceán. E rettegett viharok kialakulásának két alapfeltétele a legalább + 26,5 Celsius fokot meghaladó felszín közeli (0-tól 50 méteres mélységig terjedő) vízhőmérséklet, a páradús meleg levegő, valamint az egyenlítőtől számított legalább 4-500 kilométeres távolság, ahol a Coriolis-erő már érvényesül. Az óceán felszínéről felszálló meleg és párás levegő a Coriolis-erő hatására forgó mozgásba kezd.
A Coriolis-erő leegyszerűsítve egy forgó vonatkozási rendszerben kialakuló tehetetlenségi erő. A Föld forgásából származó Coriolis-erő az egyenlítőn a legkisebb, ezért az egyenlítő síkjában nem is alakulnak ki trópusi ciklonok. A Coriolis-erő látványos hatást gyakorol a szelek kitérítésére. Hatására az izobárokkal párhuzamosan fújnak a szelek, nem pedig azokra merőlegesen, mint a hipotetikusan álló Föld esetében történne. A Coriolis-erőnek köszönhető a ciklonok spirális szerkezete is.
A vízgőz egy része a feláramlás során kicsapódik, így jönnek létre a trópusi óceán felett jól ismert oszlopszerűen felboltozódó hófehér gomolyfelhők, majd amint ezek masszív felhőtömeggé állnak össze, a jellegzetes felhőkarok.
A trópusi ciklont a meleg óceáni víztömeg táplálja. Amint egyre több és több páradús levegő emelkedik a magasba, tovább növekszik a rendszer ereje, és egy idő után önálló életre kel, amolyan elszabadult hőmotorként. Ekkorra hatalmas, zabolázatlan erők szabadulnak el a ciklon belsejében.
A trópusi ciklon középpontjában ahol a legalacsonyabb a nyomás, és a lefelé ható légáramlások miatt nincsenek felhők, nyugalom honol. Ezt a felhőtlen, nagyjából kör alakú, általában 40-60 kilométer átmérőjű területet nevezik a vihar „szemének”. Innen a szélcsendes békéből nézve szinte hihetetlennek tűnik, hogy néhány kilométerrel odébb a pokol erői tombolnak.
A „szemet” övező, és szinte az egész troposzférát kitöltő vastag felhőfalban krudélis erejű szelek fújnak, amelyek sebessége elérheti a 240-350 km/órát is. A trópusi ciklonban akkumulálódott hatalmas mennyiségű kicsapódó vízpára heves esőzések formájában zúdul alá. A tomboló viharörvény általában 400-1500 kilométer átmérőjű. Amint a viharzóna valamivel hűvösebb víztömeg felé ér, rohamosan csökkenni kezd az ereje, hogy azután csendes esővé szelídülve,a szétfoszló felhőzet résein át ismét átragyogjon a napfény.
A trópusi ciklonok veszélyességét a szél ereje alapján osztályozzák. Erre nincs globális, egységes rendszer, hanem területi skálákat használnak. A karibi térség hurrikánjai erejét az ötös fokozatú Saffir-Simpson skála alapján adják meg, ahol az 1-es a leggyengébb, 36 km/óra alatti trópusi diszturbancia, a legerősebb pedig az 5-ös, a 178 km/órát elérő vagy azt meghaladó erős hurrikán. A csendes-óceáni térségben dühöngő tájfunok erejét az RSCM Tokyo négyesfokozatú skálája szerint kategorizálják a következők szerint:
Az 1960-as évektől a meteorológiai műholdaknak köszönhetően viszonylag pontosan nyomon lehet követni a trópusi ciklonok kialakulását, sebességét és haladási irányát, ezért jobban fel lehet készülni a várható következményekre, és még kellő időben megkezdhető a vihar útjába eső területek evakuálása. Ennek ellenére az évente átlag 130 körüli pusztító trópusi fergetegek még mindig sok halálos áldozatot szednek.
A történelem egyik leghíresebb tájfunja 1281- ben Japán térségében tombolt. A helyi néphagyomány emlékezetében „Kamikázé” néven megőrződött vihar, az „isteni szél”, szétszórta és a tenger fenekére küldte a Japán Császárság elfoglalására indult mongol flottát.
A közelmúltból számos tájfunrekordot ismerünk. A csendes-óceáni szigetvilág felett 1979 októberében 310 km/órás maximális sebességgel átvonult Tip tájfun volt minden idők eddig legkiterjedtebbnek ismert trópusi ciklonja. Az 1981 november 24-én a Fülöp-szigetekre lecsapó Irma tájfunnak 300 halálos áldozata volt, és 82 ezer embert tett hajléktalanná a 250 km/órás sebességgel tomboló szélvihar.
Az eddigi abszolút rekorder, már a mi a szél pusztító sebességét illeti, az 1997 decemberében Guam szigetére lecsapó Paka szupertájfun. A műszer megsemmisülése előtt mért utolsó szélsebesség elérte a szinte hihetetlen 380 km/ órát.
