Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Csatlakozzon hozzánk közösségi oldalainkon is!
Amerikai csillagászok és asztrobiológusok számításai szerint a 65 millió évvel ezelőtt a földi élet nagy részét elpusztító kozmikus becsapódás akár a Marsra, sőt a Jupiter holdjaira is eljuttathatta az életet.
Nemcsak ezzel az egyetlen, többek között a dinoszauruszok uralmának is véget vető eseménnyel foglalkoztak a kutatók egy új tanulmányban, hanem 3,5 milliárd évre visszamenőleg megpróbálták megbecsülni, milyen pályán sodródhattak és meddig juthattak el a becsapódások nyomán a Földből kidobódó kőtömbök. Elsősorban azok érdekelték őket, amelyek elég nagyok lehettek ahhoz, hogy belsejükben az egyszerűbb élőlények átvészelhessék a kozmikus utazást. Számításaik szerint az élőlényeket hordozó anyag az összes kőzetbolygón kívül akár a Jupiterig is eljuthatott. A szakemberek eredményeiket az Astrobiology című szakfolyóiratban közölték.
A szerzők rámutatnak arra, hogy ezt a lehetőséget nem szabad figyelmen kívül hagyni akkor, amikor majd űreszközeink a Szaturnusz körül keringő Titánon vagy a Jupiter nagy holdjain próbálják az élet nyomait keresni. Ha találnak valamit, akkor először azt kell eldönteni, független eredetű életről van-e szó, vagy a földi eredetű, de merőben eltérő evolúciós utat bejáró élet nyomaira bukkantak.
Meglehetősen régóta izgatja a tudósok fantáziáját az úgynevezett pánspermia elmélet. Ennek kezdeti változata szerint a földi élet csíráit üstökösök és meteorok hozhatták a Földre, tehát az élet valójában nem bolygónkon, hanem valahol másutt a Tejútrendszerben fejlődhetett ki. Napjaink nagy teljesítményű számítógépei már lehetővé teszik a becsapódások pontos modellezését és a kidobódó anyag pályájának nyomon követését a Naprendszerben. A kutatók először a Földet érő kozmikus becsapódások nyomán kirepülő, 3 méteresnél nagyobb kőtömbök mozgását követték. Feltételezik ugyanis, hogy a 3 méteres kőtömbök már elegendő védelmet nyújtanak a kozmikus sugárzás ellen, így a belsejükben lévő mikroorganizmusok akár 10 millió évig tartó űrbeli sodródást is átvészelhetnek.
Magától értetődő, hogy a kidobódó sziklák legtöbbje hosszabb-rövidebb idő elteltével visszahull a Földre, kisebb részük pedig a Napba zuhan, vagy más égitestek gravitációs lendítő hatására örökre eltávozik a Naprendszerből. Rachel Worth, a Pennsylvaniai Állami Egyetem kutatója szerint kicsi, de nem elhanyagolható azoknak a testeknek a száma, amelyek olyan távoli világok felé vették az irányt, ahol alkalmasak a feltételek az élet megtelepedésére.
A kutató szerint néhány évmilliárd leforgása alatt néhány test egészen a Jupiter Europa nevű holdjáig eljuthatott. Így nem lepődne meg, ha a majdani űrszondák a hold jégkéreggel borított óceánjában földi eredetű életnyomokra bukkannának. A Marsra sokkal könnyebben elérhettek a kidobott sziklatömbök (a számítások szerint nem kevesebb, mint 360 ezer ilyen nagy kőtömb érkezett az évmilliárdok során a Mars felszínére).
A leghíresebb földi becsapódás 65 millió évvel ezelőtt hozta létre a Chicxulub krátert a mai Mexikói-öböl partvidékén. A kisebb városnyi nagyságú égitest becsapódása vulkánkitöréseket és erdőtüzeket okozott, a Földet a felszálló por és füst évekre sötétségbe borította. Nemcsak a dinoszauruszok pusztultak ki, hanem az egyéb élőlények számottevő része is. Hetvenmillió tonna kőzet repült ki a világűrbe, ebből húsz tonna érhette el az Europát. A kutatók becslése szerint a daraboknak legalább a fele 3 méteresnél nagyobb volt, tehát alkalmas lehetett a mikroorganizmusok odaszállítására. A kutatók cikke részletesen bemutatja, hogy az egyes égitestekről kidobott anyag hány százaléka hány millió év alatt érhet el valamelyik másik égitestre. A Földről kidobott anyag 7%-a például 2 millió éven belül elérheti a Vénuszt, de hiába, mert ott bizonyosan alkalmatlanok a körülmények ez élet számára. Igaz, hogy a Marsot a földi anyagkidobástól számítva 10 millió éven belül évmilliónként a kidobott anyag csupán 0,01–0,03% éri el, de az legalább a vénuszinál kellemesebb körülmények közé kerül.
Ugyanakkor nem biztos, hogy a földi élet Marsra „exportálása” szempontjából a Chicxulub becsapódás lehetett a legalkalmasabb, mert a becsapódás az 50 és 500 méter közötti mélységű tengerbe történt, így kevesebb szilárd kőzet dobódhatott ki. Az egykor a szárazföldi területeket érő becsapódások ebből a szempontból ígéretesebbeknek tűnnek.
Bár kísérletekkel többször bizonyították a baktériumspórák rendkívüli tűrőképességét, egyáltalán nem lehetünk biztosak abban, hogy tényleg túlélhetik a hosszú utazást. Még ha így is van, érkezéskor eléghetnek vagy az élet számára ellenséges környezetben találhatják magukat. Ha épségben megérkeznek, akkor a Marson, az Europán és a Titánon lehetett a legnagyobb esélyük a túlélésre.
Természetesen a kozmikus utazás visszafelé is működhetett, az eredeti pánspermia elméletnek megfelelően. Az ősi Mars meleg és nedves lehetett, ami kedvezhetett az élet kialakulásának. Márpedig, ha léteztek valaha marsi mikrobák, akkor azok nagy valószínűséggel átjuthattak a Földre. Erre vonatkozóan más kutatók korábban is végeztek már számításokat, de a mostaniak az eddigi legátfogóbbak. Egy a Marsot érő becsapódás nyomán a kidobott anyag legalább tízszer nagyobb hányada (10 millió év alatt néhány százaléka) éri el a Földet, mint visszafelé. Ráadásul a Mars csekélyebb tömegének köszönhetően egy azonos erejű becsapódás nyomán több anyag érheti el a szökési sebességet.
* * *
Teljesen igaza van az első kommentet író DrSpinnek: eddig több mint száz, bizonyítottan a Marsról származó meteoritot sikerült azonosítani a Földön (elsősorban gázzárványaik és a marsi légkör közötti pontos összetétel-, valamint izotóparány-egyezés alapján). A legismertebb marsi kőzetdarab, az ALH84001 jelzésű meteorit legalább 4 milliárd éves, és a Földön kívüli élet fosszilizálódott maradványainak – mai napig ellentmondásos – felfedezése tette híressé.