Páratlan lelőhelyeket tártak fel a magyar őslénykutatók

a hazai őslénytan 50 éve, Feldebrői mamutmaradványok: feldarabolt gerincdarabok az egykori ideiglenes telepen
Feldebrői mamutmaradványok: feldarabolt gerincdarabok az egykori ideiglenes telepen
Vágólapra másolva!
Samu Vértesszőlősről, Rudi Rudabányáról, az ipolytarnóci lábnyomok és a bükkábrányi mocsári ciprusok - csak négy a magyarországi legjelentősebb őslénytani leletek közül. A magyar paleontológusok ugyanakkor számos más érdekességet is felfedeztek hazánkban az elmúlt 50 évben.
Vágólapra másolva!

50 évvel ezelőtt, 1963-ban alakult meg a Magyarhoni Földtani Társulaton belül az Őslénytani Szakosztály. A hazai paleontológusokat összefogó szervezet jubileuma alkalmából szemezgetünk a magyarországi őslénytan elmúlt 50 évének legfontosabb felfedezései és eredményei között. Természetesen minden ilyen válogatás erősen szubjektív, és a terjedelmi lehetőségek is erősen korlátozottak. Ezért annak ellenére, hogy az elmúlt 5 évtizedben több tízezer oldalnyi terjedelemben születtek monográfiák és szakcikkek a magyarországi fosszíliákról, csak 10 lelőhely és annak izgalmas leletei szerepelnek az alábbi összefoglalóban.

A Vértesszőlősön található édesvízi mészkőbányában az emberré válás folyamatának bizonyítékai kerültek elő az 1960-as években. Mintegy 250-300 ezer éves csontmaradványokat, kavicseszközöket, tűzhelyet találtak itt a kutatók Vértes László vezetésével. A legfontosabb és legismertebb maradvány az 1965-ben felfedezett, Samunak nevezett tarkócsont. A Sámuel napján talált lelet az emberré válásnak abból a szakaszából származik, amikor kialakult a Neander-völgyi ember és a modern ember (Homo sapiens). A ma is látogatható vértesszőlősi lelőhelyen állati lábnyomok is láthatók a mészkőben, amelyeket medvék és patások hagytak hátra az egykor puha mésziszapban.

A bakonycsernyei Tűzköves-árok a legismertebb jura időszaki ammonitesz-lelőhely Magyarországon. A Bakony jeles kutatója, Rómer Flóris már 1859-ben talált itt kocsikerék nagyságú ammoniteszeket, majd a 20. század elején Prinz Gyula ismertetett innen nagyon gazdag faunát. Világhírre azonban a hatvanas évek második felében tett szert, nem sokkal az Őslénytani Szakosztály alakulása után. Géczy Barnabás akadémikus (egyébként a szakosztály harmadik elnöke 1969 és 1972 között) 1966-ban és 1967-ben publikált egy kétrészes monográfiát. Mintegy 8000 kipreparált csernyei ammonitesz alapján 345 fajt különített el, melyek közül 92 formát új fajként írt le a gazdagon illusztrált műben. A lelőhely és híres kutatója nevét őrzi a Csernyeiceras és a Geczyceras nemzetségnév.

Rudabánya az egykori Pannon-tó partján élt gerincesek, és azon belül is kiemelten a főemlősök világhírű lelőhelye. Az első Hominida-leletet (Rudit vagy tudományos nevén a Rudapithecus hungaricust) és aztán később számos fontos maradványt a közelmúltban elhunyt Hernyák Gábor találta meg 1965-ben. A leletek tudományos feldolgozását Kretzoi Miklós kezdte, majd Kordos László folytatta. A lelőhely feltárása évtizedeken keresztül folyt a hazai paleontológusok közreműködésével, majd az 1990-es évektől több ország gerincespaleontológusának a bevonásával. A Rudapithecus után később más főemlősmaradványok is előkerültek (Bodvapithecus, Anapithecus, Ataxopithecus). A vasérctelep fedőjében található lignitrétegekben a főemlősök mellett számos egyéb gerincescsoport is előfordul (csaknem 100 faj, például rovarevők, rágcsálók, ragadozók, ormányosok, lovak, orrszarvúak, kérődzők). Részletes feldolgozásuk 2005-ben jelent meg a neves Paleontographia Italica sorozat köteteként.

A rudabányai ásatások helyszíne Forrás: Megyei Bányászattörténeti Múzeum, Rudabánya/Magyar Állami Földtani Intézet/David R. Begun

A felsőörsi Forrás-hegy lelőhelyét már 1870-ben felfedezte Böckh János, azonban az 1980-as években újra intenzív kutatások kezdődtek a területen. (Ennek az volt az oka, hogy a középső-triász anizusi és ladini emeletének határát jelentő úgynevezett „aranyszög” kijelölésére a felsőörsi szelvény is esélyes volt. Végül a nemzetközi szakembergárda szoros küzdelemben az olaszországi bagolinói szelvényt választotta erre a célra.) A presztízsveszteség ellenére az elvégzett munka nem volt haszontalan, hiszen a hazai paleontológusok szorgos munkája eredményeképpen ez az egyik legjobban feldolgozott középső-triász szelvény a világon. A rétegről rétegre végzett aprólékos gyűjtés után számos ősmaradványcsoportot részletesen feldolgoztak az ammoniteszektől a kagylókon és a brachiopodákon keresztül a mikroszkópos méretű, kovavázú radioláriákig. A közben született publikációk világszerte tovább növelték a Balaton-felvidék hírnevét a triász időszak kutatói körében.

A számos Magyarországról elnevezett triász ammonitesz egyike, a Hungarites a Balaton-felvidékről Forrás: Főzy&Szenthe

A Nógrád megye északi peremén fekvő Ipolytarnóc a legismertebb magyarországi ősmaradvány-lelőhelyek közé tartozik. A hatalmas kovásodott fatörzs közelében miocén korú gerincesek megkövesedett lábnyomai találhatók nagy számban. Az egykori itatóhelyre járó állatok nyomait a közelben kitörő vulkán hamuja temette be és őrizte meg számunkra. Noha ez a lelőhely is régóta ismert, az alapos feldolgozás az 1980-as évekre maradt, aminek eredményeképpen 3 monográfia jelent meg a lelőhelyről 1985-ben. Bartkó Lajos a geológiai hátteret, Hably Lilla a növénymaradványokat, míg Kordos László a lábnyomokat ismertette részletesen. Szintén az elmúlt évtizedek eredménye, hogy csarnokot építettek a lábnyomos homokkő fölé. Az Ipolytarnócon kibukkanó rétegek abszolút korát 2006-ban sikerült a homokkőben lévő cirkonkristályok révén meghatározni (17,5 millió év).

Ipolytarnóci levéllenyomatok Forrás: Főzy&Szenthe

A Vas megyei Bérbaltavár az egyik legfontosabb hazai ősgerinces-lelőhely, amelyet csaknem 150 éve ismernek a paleontológusok. A faunalista igen látványos: 7,5-8 millió éves kardfogú tigrisek, hiénák, kapafogú elefántok, orrszarvúak, háromujjú őslovak kerültek elő az útbevágásban. A korai feldolgozások és publikációk után azonban a lelőhely feledésbe merült, és fokozatosan benőtte a növényzet. 1998-ban kezdődtek újabb ásatások a területen Kordos László és az amerikai Bernor professzor vezetésével. Az újabb ásatás célja az egykori lerakódási környezet megállapítása volt. Az eredeti ártéri vagy tavi agyagos rétegekbe bevágódtak a nagy sodrású folyók, és a bennük szállított nagyobb csontok felhalmozódtak a meder mélyedéseiben. A híres lelőhely további sorsát jó irányba befolyásolta az a körülmény, hogy Kordos professzor megvásárolta a fosszíliadús rétegeket rejtő területet.

A Magyar Őslénytani Vándorgyűlés résztvevői a megújult bérbaltavári lelőhelyen 2012-ben Forrás: Dulai Alfréd

Az Iharkút határában fekvő elhagyott bauxitbányában 2000-ben fedezte fel az első kréta időszaki gerinces-csonttöredéket Ősi Attila, az Őslénytani Szakosztály jelenlegi titkára. Azóta minden nyáron többhetes gyűjtőexpedíció szállja meg a területet, aminek eredményeként több ezer ősmaradvány került a Magyar Természettudományi Múzeum gyűjteményébe. A lelőhely jelentőségét nemzetközi szinten is egyre inkább elismerik, és a fiatal hazai szakembergárda a legismertebb őslénytani folyóiratokban mutatja be az innen előkerülő új fajokat és nemzetségeket. Az iharkúti őshüllők a nagyközönség körében is hamar ismertté váltak. A dinórajongók számára az Ajkaceratops, Bakonydraco vagy Iharkutosuchus is van olyan jól csengő név, mint a Triceratops. A dinoszauruszok mellett halak, békák, teknősök, krokodilok, kígyók, repülő őshüllők és madarak is előkerültek a csonttartalmú rétegekből. A kutatók reményei szerint ez a lelőhely még évtizedekig biztosít munkát számukra.

Az egyik legkorábbi iharkúti lelet, az Iharkutosuchus Forrás: Főzy&Szenthe

A bükkábrányi lignit külfejtés területén 2007 nyarán rendkívüli famaradványok kerültek elő. Az eredeti élőhelyzetben betemetődött 15 darab fa egymástól 5-10 méterre helyezkedett el. Az egykori hatalmas fákból 2-3 méter átmérőjű, 4-5 méter magas tönkök élték túl az elmúlt 7-8 millió évet. A bükkábrányi leletek igazi szenzációját az szolgáltatta, hogy a mocsári ciprusok nem megkövesedett vagy kovásodott állapotban fosszilizálódtak, hanem az eredeti faanyag őrződött meg. A fák legalább két, egymással rokonságban álló nemzetséghez tartoztak (Taxodioxylon, Glyptostroboxylon). Az egykori mocsarat és a benne álló mocsári ciprus fákat hirtelen érkező, nagy mennyiségű homok temette be. A gondosan konzervált fák egy részét Ipolytarnócon, másik részét pedig Miskolcon, a közelmúltban megnyílt Pannon-tenger Múzeuma kiállításán lehet megtekinteni.

A bükkábrányi külszíni bánya a mocsáriciprus-maradványokkal és a cikk szerzőjével, az Őslénytani Szakosztály jelenlegi elnökével Forrás: Dulai Alfréd

A Gerecse északi részén, Lábatlan határában emelkedik a Bersek-hegy, ahol hosszú ideig bányászták a kréta időszaki márgát a cementgyár számára. A nagy vastagságban feltárt rétegsor vöröses és zöldes színű üledékei nagyon gazdag ammoniteszfaunát tartalmaznak, de nem ritkák a belemniteszek vagy a kagylók sem. A rétegsort az 1960-as években gyűjtette be nagyon részletesen Fülöp József, azonban az 1994-ben bekövetkezett haláláig sem tudta feldolgozni a hatalmas anyagot, másnak átengedni pedig nem akarta. Ezután a csaknem 11 ezer meghatározatlan példány a Magyar Természettudományi Múzeum gyűjteményébe került, ahol a közelmúltban fejezte be feldolgozásukat Főzy István. Az ammonitesz fauna érdekessége, hogy nagyon sok heteromorf, vagyis csak lazán felcsavarodott példány fordul elő közöttük. Ilyenek például a hatalmas Moutonicerasok és a spirális alakban növekvő Toxancylocerasok.

A lábatlani Bersek-hegy kréta ammoniteszei Forrás: Főzy&Szenthe

Az elmúlt 50 évben számtalan jégkorszaki nagyemlősmaradvány került a paleontológusok kezébe. Ezek közül itt most a feldebrői leletekről emlékezünk meg, melyeket 2012-ben tártak fel a Magyar Természettudományi Múzeum paleontológusai. Két, nem egészen kifejlett gyapjas mamut feldarabolt részeit halmozták fel jégkori vadászok a mai Feldebrő határában. A csontok alapján körülbelül két és fél méter magas, fiatal példányokról van szó. Az ásatás során alkarcsont, felkarcsont, lapocka és combcsontdarabok, borda, agyar, hátgerincrészletek és bordatöredékek kerültek elő. Az emberősök vadászat közben vándoroltak, és időnként alkalmi telephelyeket létesítettek. Egy ilyen ideiglenes megálló került a felszínre Feldebrő határában. Bár cölöpökre kifeszített bőrökkel védhették a zsákmányt, egy-két szemfüles róka is jóllakhatott a maradékból.

Feldebrői mamutmaradványok: feldarabolt gerincdarabok az egykori ideiglenes telepen Forrás: Virág Attila