Az űrruhába vizelés hőskora

Alan Shepard 1970-ben, vizeletgyűjtő űrruha
Vágólapra másolva!
Alan Shepard első amerikaiként repülhetett a világűrbe a Mercury-programban. A rövidre tervezett küldetés végül 8 órásra sikeredett, amit az asztronauta hólyagja nem bírt ki, így felsőbb utasításra a nadrágjába vizelt. Az esetet követően vált sürgetővé egy vizeletgyűjtő eszköz kifejlesztése.
Vágólapra másolva!

1961 májusában a Freedom 7 fedélzetén Alan Shepard türelmesen várt a startra, ami azonban több órát késett. Amikor a szervezete jelzett, engedélyt kért, hogy visszamehessen egy mosdóba, de a repülésirányítók elutasították a kérését. Végül Shepard fekvő pozícióban, a székbe szíjazva az űrruhájába vizelt - Az igazak (The Right Stuff) című filmben így láthatjuk az esetet:


A művelet valóban nem volt teljesen kockázatmentes a ruha belsejét fedő érzékelők miatt. Ezeket azonban lekapcsolták, majd amikor Alan ruhája megszáradt, újra működésbe helyezték, így az első amerikai űrhajós immár problémamentesen indulhatott a világűrbe. Hunter Hollins 2013-ban íródott tanulmányából megtudhatjuk, miként fejlődtek a szkafanderbe szerelhető vizeletgyűjtő eszközök (urine collection device, UCD).

Óvszer és harisnyatartó

Két hónappal az első űrrepülés után elindulhatott a második amerikai űrhajós is, azonban a körülmények nem sokat változtak. Egy nappal a repülés előtt, hogy elkerüljenek egy újabb „vizes incidenst”, szükségmegoldáshoz kellett folyamodni. Egy népszerű történet szerint Dee O’Hara, a Mercury-program nővére kiszaladt a boltba, vett egy óvszert és egy harisnyatartót, majd vizeletgyűjtővé alakított át őket, így Gus Grissom űrhajós már anélkül üríthetett, hogy elázott volna a nadrágja.

Vizeletgyűjtő eszközök már az 1950-es években léteztek az egészségügyben (fekvőbetegeknek vagy inkontinencia esetére). 1957-ben brit kutatók egy csoportja kifejlesztett egy ruhába szerelhető eszközt is, amely a péniszhez csatlakozva vezette el a vizeletet egy nedvszívó anyagból készült zacskóhoz. Nincs azonban feljegyzés arról, hogy a NASA-nál bármelyik megoldást használták volna, és a katéteres megoldás sem volt túl népszerű.

Shepard esete után azonban világossá vált, hogy a jövőben szükség lesz erre a megoldásra, így a NASA megbízta a B. F. Goodrich repülőgépgyártó vállalatot egy új, ruhába szerelhető vizeletgyűjtő eszköz kifejlesztésével. A vállalat már korábban is előállított ilyen termékeket, azonban a gyakori szivárgás miatt ezek nem bizonyultak megbízhatónak.

A nővéres történettől függetlenül az elgondolás alapját valóban a kondom képezte, így a kísérletekhez megvásárolták a piacon kapható különböző márkákat, majd kiválasztották azt, amelyik nem eresztett. Az óvszert ezután „külső katéterré” alakították, melynek mindkét vége nyitott volt. A kondom egy vizelettartó zsákhoz csatlakozott, melyet szeleppel láttak el, hogy megelőzzék a visszafolyást. A harmadik amerikai űrhajós, John Glenn már ezt használta.

Glenn vizeletgyűjtő zsákja Forrás: National Air and Space Museum, Smithsonian Institution, Washington, DC.

Szétrepedő hólyag

Glenn egyébként a visszaérkezése előtt 800 ml vizeletet ürített a tartályba (ez egy rendkívüli módon megtelt hólyagnak felel meg), és beszámolója alapján közben „minden a megszokott módon működött”.

Habár ő nem érzékelte, a Földön és a világűrben másképpen működik az emberi hólyag. Normális esetben az első vizelési inger akkor jelentkezik, amikor a hólyag egyharmada megtelt. Ebben a szakaszban gyakran figyelmen kívül hagyjuk a jelzést, azonban amikor ez a mérce eléri a kétharmadot, sürgőssé válik, hogy „kimenjünk”. Ha a hólyag eléri a maximális kapacitását, kellemetlen érzés és fájdalom is jelentkezik. Glenn ezeket nem tapasztalta, ugyanis a súlytalanságban a vizelet nem a hólyag alján gyűlik össze, és csak akkor válik hirtelen sürgőssé a helyzet, ha a hólyag szinte már szétreped.

A vizeletkérdés a Mercury-programban tehát megoldódott (a lényeg a modern daraboknál sem változott), az ezt követő Gemini-program hosszabb küldetései miatt azonban már nem csak a kisdolgokkal kellett számolniuk a NASA mérnökeinek.