Miért ítélték halálra Jézust?

Pilatus az evangéliumban habozik, töpreng Jézus halálra ítélése előtt, noha a történetírók leírásából egy olyan ember képe bontakozik ki, aki nem retten vissza ártatlanok százainak lemészárlásától sem, ha Róma érdeke úgy kívánja. Mit lehet tudni Jézus peréről?

Az evangéliumok elbeszélése szerint Jézust a Pészach előtti csütörtökről péntekre virradó éjjel a Gecsemáné kertben tartóztatták le. Ezt követően a Szanhedrin, a zsidóság legfontosabb testülete elé vezették, ahol talán két kihallgatás is történt. A tanács reggelre úgy döntött, hogy "halálra juttatja" (Mt 27,1) így reggel átadták Pontius Pilatusnak, a római helytartónak. Miután megvizsgálta az esetet, Pilatus igazából nem találta bűnösnek Jézust, ám a hagyomány szerint kénytelen volt engedni a helytartói palota előtt összegyűlt tömeg követelésének, és Jézus helyett Barabbást engedte szabadon.

Antonio Ciseri: Ecce Homo

Róma uralma Júdeában

Jézus születésének és halálának pontos időpontja nem tisztázott, ám az bizonyos, hogy élete során jelentős változás állt be a római uralom jellegében. A Kr. e. 1. században Róma Nagy Heródes királyon keresztül befolyásolta Júdea sorsát. A csecsemőgyilkosság kapcsán a Máté evangéliumából is ismert Heródes Róma vazallusa volt, aki a rómaiak és a zsidó közösség között egyensúlyozó politikájával igen vegyes megítélésre tett szert.

Kr. e. 4-ben bekövetkezett halála után - egy rövid átmeneti periódust követően - a terület látszólagos függetlenségét is elveszítve római provincia lett Kr. u. 6-ban. A Heródes halála utáni lázadások és belső nyugtalanság indokolta azt, hogy Augustus császár Nagy Heródes három fia közül egyiknek sem engedte meg a királyi cím fölvételét. Kr. u. 6-ban így Júdea és Samaria élére a császár praefectust rendelt, a provinciát pedig a császár közvetlen irányítása alá tartozó, általában még nem pacifikált tartományok közé sorolta.

A praefectus - vagyis a helytartó - feladata a császár és Róma érdekeinek biztosítása és törvényeinek betartatása volt: ő szedte be a birodalmi adókat, nagyjából 3000 főnyi, helyiekből összeállított katonai alakulatnak parancsolt, valamint főbírói tisztet is betöltött. Ezen minőségében valószínűleg egyedül ő volt jogosult a halálbüntetés kiszabására is.

A római közigazgatás általában nem helyettesítette a meghódított területek saját testületeit: Judea formális függetlenségének elvesztése és provinciává alakulása után is komoly befolyása maradt Szanhedrinnek, és az általában a praefectus által kijelölt főpapnak, akit nem megfelelő együttműködés esetén a helytartó elmozdíthatott hivatalából. A Jézus-per megítélést erősen megnehezíti, hogy a Szanhedrin pontos jogosítványainak megítélésében nincs egyetértés a történészek között, és még abban sem egységesek, hogy volt-e joga ennek a testületnek halálos ítéletet kiszabni.

Pilatus személye

Pontius Pilatus Kr. u. 26 és Kr. u. 36 között volt Judea prvoncia praefectusa. Személye sokáig csupán az evangéliumokból és a zsidó történetírók munkáiból volt ismert, míg aztán 1961-ben a Judea helytartójának székhelyeként szolgáló Caeserea Maritimában a Tiberius tiszteletére épült színházban előkerült egy felirat, ami Pontius Pilatust név szerint is említi. Ezzel bizonyságot nyert, hogy az evangéliumok által leírt események idején valóban ő volt a praefectus.

Munkácsy Mihály: Krisztus Pilátus előtt

A Flavius Josephus zsidó történetíró által bemutatott Pontius Pilatus karaktere jelentősen különbözik az evangéliumok Pilatusától. Pilatus vélhetően a senatori rendnél szerényebb megbecsülést élvező, ám még az elithez tartozó lovagok társadalmi csoportjából származott, talán az italiai Samniumban született. A helytartói székben elődei is lovagok voltak, számukra a praefectusi pozíció karrierjük csúcsát jelentette.

Pilatust tehát Kr. u. 26-ban nevezték ki praefectusnak, és úgy tűnik, hogy elődeinél kevésbé diplomatikusan viselkedett. Flavius Josephus leírása szerint az éj leple alatt a császár képmásával díszített hadi jelvényeket bevitette Jeruzsálembe. A konfliktust az okozta, hogy a mindenféle emberábrázolást tiltó zsidók érzékenységét a korábbi helytartók az ilyen bevonulások alkalmával tiszteletben tartották, és levetették a császárt ábrázoló hadi jelvényeket. Pilatus nem tette meg ezt a zsidók kevéért, mert úgy vélte, kemény kézzel kell kezdenie helytartói ténykedését. Csak akkor hátrált meg, amikor látta, hogy az egész provinciára kiterjedő lázadás fenyeget, és a zsidók akár meghalni is hajlandók a képmások eltávolításáért.

Más esetekben is hasonlóan érzéketlen volt, és Kr. u. 36-ban történt leváltását is az okozta, hogy egy szamaritánus csoport lázadása után túl sok embert végeztetett ki. A szamaritánusok bepanaszolták Vitelliusnál, a szomszédos Syria provincia nála magasabb rangú helytartójánál, aki arra kényszerítette Pilátust, hogy térjen haza Rómába, és Tiberius előtt magyarázza meg a szamaritánusok lemészárlását. Pilátus szerencséjére a császár azonban meghalt, mire Rómába ért. Júdea előtti és utáni életéről nincsen semmilyen adatunk.

Flavius Josephus leírásából egy kemény, olykor talán fölöslegesen kegyetlen helytartó képe bontakozik ki. Keménysége azonban nem zsidógyűlöletéből fakadt, hanem abból, hogy minden eszközzel azon volt, hogy biztosítsa Róma érdekeit. Merevsége azonban inkább nyugtalanságot keltett a provinciában.

Ez a kép jól láthatóan különbözik az evangéliumétól: Pilatus az evangéliumban habozik, töpreng, noha a történetírók leírásából egy olyan ember képe bontakozik ki, aki nem retten vissza akár ártatlanok százainak lemészárlásától sem, ha Róma érdeke úgy kívánja.

Miért ítélte halálra Pilatus Jézust?

Az egymásnak ellentmondó források egyetértenek abban, hogy a Szanhedrin javaslatára a végső szót a húsvéti ünnep alkalmából Caesarea Maritimából Jeruzsálembe érkező Pontius Pilatus mondta ki Jézus ügyében. A Szanhedrin ítélete valószínűleg főként vallási természetű volt, hiszen az írástudók aggodalommal figyelték az egyre népszerűbb Jézus tevékenységét, riválist láttak benne.

A halálos ítéletet csak a rómaiak hajthatták végre. Az istenkáromlás vádjával azonban semmit sem tudtak volna elérni a Szanhedrin tagjai a zsidó vallási vitákba általában nem beavatkozó helytartónál, ezért a helyébe egy másik vádat emeltek: a felségsértését (Lk. 23,2). Ez a vád érthető aggodalmat kelthetett a provincia nyugalmát mindennél fontosabbnak tartó Pilatus számára. Korábban voltak már lázongások a tartományban, a húsvét alkalmából összesereglő tömegben pedig minden eszközzel meg kellett akadályozni a nyugtalanságot. Kajafásék úgy számolhattak, hogy a felségsértés vádjára a helytartó kiszabja majd a halálos ítéletet.

Pilatus szándékai és az események pontos lefolyása természetesen rekonstruálhatatlan, az egyes részleteken és az egész per lefolyásán évszázadok óta folyik a vita. A helytartó számára nyilvánvalóan jelentéktelen ügy volt Jézus ügye. Számára egyrészt a tartomány nyugalma volt fontos, másrészt pedig a római jog és törvény érvényesülése.

Ezen szempontokból kiindulva több oldalról is megközelíthetjük Pilatus ítéletét. Az egyik értelmezés szerint Pilatus - jobb meggyőződése ellenére - engedett a tömeg akaratának. Könyörtelenül következetes helytartóként nem engedhette meg, hogy egyetlen, számára tökéletesen jelentéktelen személy miatt provokálja a tömeget, és esetleg lázadás szülessen.

Ugyanakkor korábban láthattuk, hogy Pilatus nem futamodott meg attól, hogy a zsidó népet fölhergelő lépéseket tegyen, noha ezek a lépések mind-mind egyértelműen Róma érdekeihez fűződtek. Lehet az is, hogy pragmatikus politikusként a végső ítélet kimondásakor a Szanhedrinnel fennálló kapcsolatainak javítása is számított.

Klaus Rosen német történész véleménye egészen más. Értelmezése szerint az evangéliumok Pilatust gondos bíróként ábrázolják, akinek fontos volt a római törvény betartása. A római igazságszolgáltatás eszménye az volt, hogy az utolsó alattvaló joga is számít. Pilatus akár föl is mentette volna a vádlottat, hiszen a tömeg haragja számára - mint az más esetekben kiderült - kevéssé érdekelte őt.

Jézus azonban Máté, Márk és Lukács evangéliuma szerint nem válaszolt a helytartó kérdéseire. Ez könnyen az ún. contumatia vádjává válhatott. Az a tény, hogy Jézus nem válaszolt a kihallgatást bírói minőségében vezető helytartó kérdéseire, a helytartóval és rajta keresztül az általa képviselt császárral szembeni ellenállássá válhatott. Ez pedig, amennyiben helyi lakos és nem római polgár követte el, halállal volt büntethető. Más provinciákból ismerünk olyan eseteket, amikor egy büntetőperben az eredeti vád a vádlottak hallgatása miatt elvesztette jelentőségét, és az ellenállás miatt egyszerűen kimondták a halálos ítéletet. Rosen elgondolása szerint Barabbás kegyelme független volt Jézus ügyétől, és csupán a hagyomány kapcsolta össze a kettőt.

A történeti valóság, úgy tűnik, semmiképp sem kibogozható. Jézus pere csak később lett fontos, lefolyásának pillanatában csupán közvetlen hívei számára volt jelentős. Ennélfogva az amúgy is jelentéktelen Judea provinciában zajló, a bonyolult helyi viszonyok által meghatározott és a későbbiekben többszörös elfogultsággal bemutatott eljárás nagy valószínűséggel a történelem rejtélye marad.

Munkácsy Mihály: Golgota