Egy váratlan gyík a Dunántúlról

Vágólapra másolva!
Újabb szenzációs lelet az iharkúti lelőhelyről: szerdán jelent meg egy 84 millió éves őshüllő hivatalos leírása és elnevezése egy rangos nemzetközi folyóiratban. A régóta ismert hüllőcsoportnak ez az első olyan ismert képviselője, amely édesvízben élt.
Vágólapra másolva!

Elsőként ismerkedjünk meg az állattal, amelynek legnagyobb példányai a 6 méteres hosszúságot is elérték, és a mai Magyarország területén lévő szigettenger folyóiban úszkáltak:

Forrás: Magyar Természettudományi Múzeum
Az egykori iharkúti folyóvizek legnagyobb ragadozója, a Pannoniasaurus inexpectatus rekonstrukciója Pecsics Tibor alkotásán

Eddig csak tengerekből

A ma élő pikkelyes hüllők (Squamata) nagyrészt a szárazföldi környezetekre korlátozódnak, mindössze néhány fajuk él kifejezetten vízben. Az egyik régóta kihalt pikkelyes hüllőcsoport, a moszaszauroideák képviselői szintén a vízi életmódhoz alkalmazkodtak, aminek számos bizonyítéka őrződött meg a fosszilizálódott csontjaikon. Ilyenek például az evezőszerű végtagok, a módosult csípőcsontok, az úszást elősegítő oldalirányban összenyomott és lefelé hajló farok, a középfül módosulásai, és néhány csoportnál a fokozatos méretnövekedés.

Világszerte számos ősmaradvány dokumentálja a moszaszauroideák mintegy 30 millió éves történetét, és a fosszíliák alapján a csoport kozmopolita elterjedést mutat a késő-krétában (90-65 millió évvel ezelőtt). Eddig valamennyi lelet tengeri környezetet jelző kőzetekből került elő, így nem meglepő, hogy erről a csoportról is azt gondolták a paleontológusok, hogy a ma élő cetek túlnyomó többségéhez hasonlóan ezek is kizárólag a tengeri élőhelyekhez alkalmazkodtak.

Váratlan lelet Magyarországról

A rangos nemzetközi PLoS ONE folyóiratban szerdán megjelentvpublikáció azonban egy olyan moszaszauroideát ismertet az iharkúti lelőhelyről, amely egyértelműen édesvízi környezetben élt a késő-kréta korban. A Németbánya közelében fekvő egykori bauxitbánya rétegsora már eddig is számos őslénytani szenzációt szolgáltatott az elmúlt bő egy évtizedben. A 2000-ben történt felfedezése óta nagyon gazdag, kevert szárazföldi és édesvízi ősmaradvány-együttes került itt elő (halak, kétéltűek, teknősök, szárazföldi gyíkok, krokodilok, repülő őshüllők, dinoszauruszok, madarak; valamint gerinctelenek és növénymaradványok). A bauxit fölött települő Csehbányai Formáció folyóvízi üledékekből áll, amelyek a folyó árterén rakódtak le a Tethys-óceán nyugati részén elhelyezkedő egykori szigeten.

Forrás: Magyar Természettudományi Múzeum
Minden nyáron több hetes nagyszabású ásatások folynak az iharkúti felső-kréta gerinces lelőhelyen (fotó: Czirják Gábor)

A moszaszauroidea csontok többsége egy 2-3 méter vastag, kavicsos homokból és szerves anyagban gazdag agyagból álló réteg alsó részéből került elő. A maradványok vizsgálata alapján megállapították, hogy azok nem szállítódtak sokat, hanem nagyon gyorsan betemetődtek az állatok elpusztulása után. Erre utal a számos ép csont, amelyek azonban egymástól elkülönülve ágyazódtak be a folyó üledékébe. A minden nyáron megrendezett több hetes gyűjtőtáborok eredményeképpen mára több mint száz moszaszauroidea csontot gyűjtöttek össze a kutatók. A bánya rétegsorának különböző szintjeiből, valamint az Ajkai Kőszén Formációból szintén előkerült csontleletek azt igazolják, hogy ez a faj igen gyakori volt ezen a területen.

Forrás: Magyar Természettudományi Múzeum

Az eddig előkerült csontok, fogak, koponyatöredékek elhelyezkedése a Pannoniasaurus rekonstruált csontvázán

A csontok ugyan egyetlen fajtól, ám számos egyedtől származnak, amelyek ráadásul különböző korú egyedeket képviselnek a fiataloktól a kifejlett felnőttekig. A több méteres maximális hosszúságot is elérő állatok a Pannoniasaurus inexpectatus nevet kapták a két magyar és a kanadai szerzőtől. A nemzetségnév a Dunántúl római kori nevéből és a gyíkot jelentő saurus szóból tevődik össze, míg a fajnév arra utal, hogy nem számítottak erre a csoportra az édesvízi környezetben lerakódott iharkúti rétegsorban.

Akár az édesvízi delfinek

Az irodalomból ismert különböző moszaszauroidea leletekkel és ma élő nagytestű gyíkokkal összehasonlítva az iharkúti maradványokat azt találták, hogy a példányok többsége 3-4 méter hosszú lehetett. A legnagyobb elérhette a 6 métert, míg az eddigi legkisebb csigolyák tulajdonosai körülbelül 70 cm-esek voltak, amikor elpusztultak. Ez arra utal, hogy valószínűleg a teljes Pannoniasaurus populáció a folyórendszerben élt, nem pedig szezonálisan vándoroltak oda a tengerből táplálékszerzés vagy szaporodás céljából. Ugyanezeket az elképzeléseket erősítették meg a közelmúltban elvégzett geokémiai vizsgálatok során is. A ritkaföldfémek, az oxigén- és stroncium-izotópos vizsgálatok egyaránt azt igazolták, hogy az iharkúti gerincesek tartósan édesvízi környezetben éltek. Ebben a tekintetben hasonlítanak a ma élő édesvízi delfinekhez, amelyeket napjainkban az Amazonasban, a Gangeszben vagy a Jangce vizében figyelhetünk meg.

Forrás: Magyar Természettudományi Múzeum
A Pannoniasaurus inexpectatus csontvázának rekonstrukciója a Magyar Természettudományi Múzeum kiállításán látható (fotó: Czirják Gábor)

Méretei alapján a Pannoniasaurus az eddig ismert legnagyobb vízi ragadozó az egykori iharkúti szigeten. A krokodil-szerű lapított koponya is hasznos alkalmazkodás volt, hogy az állat a vízszint közelében elrejtőzködve csapjon le a szárazföldi és sekélyvízi áldozataira. A Pontosaurus-szerű farokkal, a szárazföldi gyíkokéhoz hasonló végtagokkal és lapított, krokodil-szerű fejjel rendelkező Pannoniasaurusnak a rokonsági kapcsolatait is megvizsgálták a paleontológusok. Az úgynevezett klaszteranalízis alapján a Pannoniasaurus néhány más nemzetséggel (Tethysaurus, Yaguarasaurus, Russellosaurus) együtt egy új alcsaládot (Tethysaurinae) alkotnak a moszaszauroideákon belül.

Forrás: Magyar Természettudományi MúzeumAz iharkúti leletek azt is bizonyítják, hogy a moszaszauroideák (néhány cetcsoporthoz hasonlóan) megjelenésük után nagyon gyorsan változatossá váltak a különböző vízi környezetekben. Néhány csoportjuk az édesvízi ökológiai fülkéket is meghódította, és nagyon specializált fajok alakultak ki ezekben az ökoszisztémákban.

A kutatás vezetője Makádi László (a jobb oldali képen), a Magyar Természettudományi Múzeum Őslénytani és Földtani Tárának munkatársa volt. Társszerzőként szerepel a cikkben Ősi Attila, az MTA-ELTE Lendület Dinoszaurusz Kutatócsoport vezetője, valamint Michael W. Caldwell, az Albertai Egyetem Biológiai Tudományok Tanszékének a munkatársa. A kutatást az MTA Lendület program és az MTM mellett támogatta az Országos Tudományos Kutatási Alap, a National Geographic Society, a Jurassic Foundation és a Hantken Alapítvány.