Vágólapra másolva!
Nehézipari fejlesztésekkel, északon termesztett - amúgy szubtrópusi éghajlatot igénylő - gyapottal és gumipitypanggal dicsekedtek 1952-ben, augusztus 20-ára készülve a borsodiak. Ez volt Rákosi nagy éve, de a szürkés-vöröses fényben úszó nehézipar, a dolgozó nép büszkesége sötét tikokat rejtett.
Vágólapra másolva!

"Borsod megye - újjászülető országunk egyik büszkesége - alkotmányunk születésének harmadik évfordulójára készül. Augusztus 20-ra az ózdi Vasas-kultúrházban kiállítást rendeznek, amelyen bemutatják, hogyan válnak valósággá Borsodban az alkotmány szavai, hogyan él az alkotmány jegyében - Rákosi elvtárs szavaival - 'békében, erőben, boldogan és szabadon' a megye népe." Mindezt a Szabad Nép, az akkori kommunista pártlap írta 1952. július 31-én.

Az augusztus 20-ra, az 1949-ben elfogadott sztálinista alkotmány ünnepére készültek ekkor Magyarországon. Rákosi Mátyás és a kommunista vezetők ugyanis nem akartak Szent Istvánra emlékezni a nevezetes napon, így a három évvel korábban elfogadott - az 1936-os sztálini szovjet alkotmány mintájára készült - új, népköztársasági alkotmányt dicsőítették.

1949-ben már csak a kommunista párt jelöltjei indulhattak a választásokon, államosították ekkorra már a teljes magyar ipart, a bankrendszert, illetve a közép- és nagykereskedelmet - erről Romsics Ignác ír Magyar sorsfordulók 1920-1989 című könyvében. Formailag - a Magyar történelmi kronológia című kötet szerint - a Magyar Függetlenségi Népfront indult a választásokon, amely a szavazatok 95,6 százalékát kapta. Ez az ernyőszervezet elvileg a korábbi többpártrendszerből megmaradt néhány párt jelöltjeit tömörítette, de valójában a kommunisták, a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) akaratát tükrözte a jelöltek listája.

Rákosi éve volt 1952

Három évvel később Rákosi Mátyás a hatalma csúcsára jutott. Nem sokkal 60. születésnapjának ünneplését követően, 1952. augusztus 14-én ő lett a minisztertanács elnöke, azaz a kormányfő is. Így tehát már nemcsak az MDP főtitkáraként irányította az országot. Pártján belül is, és azon kívül is úgy tűnt, mindenkit félreállított, aki versenytársként szóba jöhetett volna. (Tévedett, mert egy év múlva, Sztálin halála után Moszkvába rendelik majd, és Nagy Imre kormányfői kinevezésére kényszerítik.)

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
Rákosi Mátyás a nép ajándékait fogadja

Ennél azonban sokkal érdekesebb, hogy mit terveztek, illetve mi valósult meg addig is a "szocialista építésből" Borsod-Abaúj-Zemplén megyében. Maga a megye sem volt régi. 1950-ben alakították ki, az 1920-as trianoni, illetve az 1947-es párizsi békeszerződés nyomán lecsökkent területű megyék, illetve a két világháború között "közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék" összevonása után.

A mai Borsod-Abaúj-Zemplén megye a 19. században még Abaúj-Torna, Gömör és Kis-Hont, Borsod, Zemplén, Heves és Szabolcs területén lévő kisebb-nagyobb részekből jött létre. A sokszori határmódosítással ennek a tekintélyes méretű konglomerátumnak a "szíve" a borsodi iparvidék lett. Nem véletlen, hogy a Szabad Nép is csak Borsod megyeként aposztrofálta a hatalmas közigazgatási egységet, amelynek munkásjellegét hangsúlyozta a korabeli sajtó. (A történelmi hagyományaira büszke Zemplén háttérbe szorult ekkor a megyén belül.)

A történelmi Borsod megyéhez tartozott többek között Miskolc (Diósgyőr), Sajószentpéter, Kazincbarcika és Ózd is.

Az első ötéves terv

1950-ben nemcsak a megyéket szervezték át Magyarországon, hanem megindult az első ötéves terv is. E két folyamat, a központi tervutasításra erőltetett iparosítás, különösen a hadiipar felfuttatása és a közigazgatási átszervezés Borsod-Abaúj-Zemplén megyében igen fontos változásokat indított meg. "Az ózdi Vasas-kultúrház szép tágas termeiben, széles folyosóin helyezik el a képeket, grafikonokat, ábrákat, melyek bemutatják mindazt, amit a megye az ötéves terv során kapott és kapni fog. Tágasak a termek, szélesek a folyosók, most mégis szűknek bizonyul a hely" - írta a Szabad Nép 1952-ben.

"Ha kétszer akkora lenne a kultúrház, akkor is nehezen férne ide minden: a diósgyőri nagykohó szürkés-vöröses fényben úszó képe, a Lenin-turbó, a mechanika új szovjet csiszológépei, az ózdi II. kohó, amelyet hősi munkával nyolc és fél nap alatt építettek át; a kazincbarcikai erőmű embermagasságú modellje, a mályi téglagyár - hazánk legnagyobb és legkorszerűbb téglagyárának - kicsinyített mása."

A cikkből nem derül ki, de Gyarmati György tavaly megjelent könyvéből, A Rákosi-korszakból tudhatjuk, hogy ekkoriban a jugoszlávellenes kampány és a koreai háborús hisztéria nyomán erőltetett hadiipari fejlesztésekbe kezdett az ország. A diósgyőri és ózdi kohók a megugró hadiipari termelést szolgálták ki alapanyaggal.

Ennek költségeit felbecsülni is nehéz, de az bizonyos, hogy nagyban szerepet játszott a gazdasági problémák kiéleződésében, amelyek aztán 1953-ban a szovjet vezetést is beavatkozásra kényszerítették Magyarországon. Említettük már Nagy Imre 1953-as miniszterelnöki kinevezését. Nagy ekkor leállított számos nagyberuházást, és igyekezett a lakosság ellátási igényeit a korábbinál jobban kiszolgálni, miután a hadiipar óriási erőforrásokat szívott ki a magyar gazdaságból.

A Rákosi Mátyás Nehézipari Műszaki Egyetem

Különösen a mezőgazdaság sínylette meg ezt a korszakot. Jó példa erre, amikor a Szabad Nép ezután tovább sorolja a fejlesztéseket, megemlítve azokat a képeket, amelyeket még a kiállításra be kéne zsúfolni: "Pedig itt kell lennie a mezőkövesdi 11 emeletes gabonatárháznak, Közép-Európa legkorszerűbb gabonatárolójának is, a borsodi bányák új gépeinek, a sok ezer lakosú diósgyőri tanulóvárosnak."

Megtévesztő lenne, ha a hatalmas gabonatárolót a mezőgazdaság fejlődésének tudnánk be: Gyarmati György könyvéből tudjuk, hogy ekkoriban a háborús pszichózis miatt a kényszerbegyűjtéssel, beszolgáltatással, a földművelők kiszipolyozásával összeszedett gabonát háborús időkre tartalékolták, valószínűleg ezért kellett a hatalmas, 11 emeletes gabonatároló is Borsodban.

Forrás: Wikipedia
A Nehézipari Műszaki Egyetem egyik melléképülete a hatvanas években

A diósgyőri tanulóváros kapcsán pedig érdemes megemlíteni, hogy a miskolci felsőoktatási intézmény létesítéséről 1949-ben született döntés, az építkezés 1950-ben kezdődött. Az intézményt éppen 1952-től nevezték Rákosi Mátyás Nehézipari Műszaki Egyetemnek. (Egy év múlva viszont Nagy Imre rendeletben törölte el az intézmények élő személyekről való elnevezését.)

Visszatérve az ózdi kiállításra, a Szabad Nép így ír: "A falakon egymás mellett sorakoznak a DIMÁVAG-gépgyár képei (mely üzem az ötéves terv során ötször nyerte el a büszke élüzem címet, ahol a szerszámgépgyártás 1947 óta több mint háromszorosára emelkedett)." A Dimávag (Diósgyőri Magyar Állami Vas-, Acél- és Gépgyár) Miskolcon elsősorban esztergagépeket és más szerszámgépeket gyártott az ötvenes években, majd később, sokszori átszervezés és összevonás után lett belőle Digép, amely a hazai hadiipar egyik zászlóshajója lett a hetvenes-nyolcvanas években.

Megemlíti ezek után az 1952-es cikk Borsod megye ékességei között az ózdi magasépületeket, az újjáépített miskolci MÁV-műhelyt, illetve a szintén a megyeszékhelyen lévő rendező pályaudvart, "amelynek bővítése során olyan egyszerűen, zökkenőmentesen tolták új helyükre a házakat, mintha csak sínen gurultak volna".

Gyapot és gumipitypang

A szubtrópusi növény, a gyapot termesztéséről is beszámol Magyarország északkeleti részén a Szabad Nép: "Elhozzák eredményeiket a borsodi falvak, termelőszövetkezetek, gépállomások, erdőgazdaságok. Bemutatják új növényeiket, a virító, élő gyapotot - amely Észak-Magyarországon Borsodban virágzott ki először, s a kokszagízt."

Forrás: MTI/Vajda János
Borsod manapság sem egy tipikus gyapottermesztő vidék (A kép Girincs közelében készült)

A gyapotról tudni kell persze, hogy rendkívül melegigényes növény, és még a Dél-Alföldön is csak időnként hozott némi termést, a legjobb években. Borsodban azonban teljesen értelmetlen volt-e növény termesztése, akárcsak a kokszagízé (Taraxacum kok-saghyz), amelyet gumipitypang néven jobban ismerhetünk.

A gumipitypang egyik szovjet területeken megélő változata volt ez a kokszagíz, amely a gyapottal együtt nem a lakosság ellátását szolgálta volna, hanem ipari növényként szintén inkább a hadsereg szükségleteit próbálták meg fedezni belőlük. (A kokszagíznak a nedvében tényleg található némi kaucsuk, amelyből gumit lehet előállítani, de ennek a növénynek sem felelnek meg a magyar éghajlati sajátosságok.)

Fotó: Hajdú D. András [origo]
Kesznyéten környékén sem terem gyapot

A gyapot és a gumipitypang termeléséről a már említett első ötéves terv megalkotásakor döntöttek, még 1949-ben, de 1951-ben törvényben módosította a parlament az előirányzatokat, és még fantasztikusabb termést vártak országszerte. Így a gyapot vetésterületét "az 1949. évi 600 kat. holdról 1954-re az eredetileg előirányzott 100 000 kat. hold helyett 200 000 kat. holdra kell emelni", de kimondták azt is, hogy "be kell vezetni a hamvas gumipitypang" termelését.

Jönnek a sztahanovisták

Nem maradhatott el az 1952-es cikkből a sztahanovisták dicsőítése sem. Ők az új munkás-ideálképet testesítették meg, persze a pártlap nem szólt arról, hogy fantasztikus teljesítményeiket általában úgy érték el, hogy több segítő dolgozott a kezük alá. Természetesen az efféle sztahanovista teljesítmények nemcsak a hatékonyságot tekintve voltak vitathatók (hiszen a segítők addig nem végezték a saját munkájukat), hanem azért is, mert a gyorsaság gyakran a minőség rovására ment.

De nézzük, kik voltak az élmunkások, sztahanovisták Borsodban ekkor: "Az alkotmány itt, a Bükk alján is új erő forrásává vált és olyan hősöket szül, mint a diósgyőri Kugler Lajos, vagy Kerekes Antal, a kazincbarcikai Szabó Antal, Lukács Rezső, mint Juhász Mátyás, aki 180 százalékos átlagteljesítéssel harcol azért, hogy minél előbb acélt adjon az országnak az ózdi II. kohó. Itt lesz a kiállításon azoknak a nagyszerű embereknek képe, akik fáradságot nem ismerő hősies munkával segítették a terv győzelmét."

Kugler Lajos - akit Tóth Eszter Zsófia, Horváth Sándor és Majtényi György történészek munkaversenyekkel kapcsolatos adatbázisa szerint a Szabad Nép kilenc alkalommal említett meg cikkekben 1948-1953 között - 1951-ben a Kossuth-díj ezüst fokozatát kapta meg hengerészként. Kugler csak a második leggyakrabban dicsért sztahanovista a megyében, az ózdi Margóczi István olvasztárról ugyanis tíz cikkben is megemlékeztek. Kugler kilenc említésével viszont holtversenyben áll Bunda János hejőcsabai áccsal a Szabad Nép-adatbázis gyakorisági listáján.

Az 1952-es cikk végül így zárul: "Augusztus 20-án, amikor megnyílik a kiállítás, vonatok, autóbuszok, teherautók viszik Ózdra a megye minden részéből a dolgozókat. A bányák, a gyárak munkásai, a sajómenti földek művelői, itt, a Vasas-kultúrotthon termeiben még jobban megtanulják majd, mit jelent a dolgozó nép alkotmánya, hogyan válnak betűi élő valósággá Borsodban, hazánknak ezen a szép, gazdag vidékén."