Harmincezer éve léteznek a modern nagyszülők

Százezer évvel ezelőtt már bölcs öregembernek számított az, aki megérte a harminc-negyven éves kort. A kutatók sokáig úgy gondolták, hogy a tapasztalatokat átadó, a gyermekek családját támogató nagyszülői szerep csak a modern embereknél alakult ki. Az újabb kutatásokból azonban kiderült, hogy már a Neander-völgyieknél is fontosak lehettek a nagyszülők a csoportok életében.

Mikor váltak a nagyszülők a társadalom állandó részévé? Ennek kiderítéséért előbb meg kell határoznunk a letűnt populációk jellemző koreloszlását, azaz hány százalékuk volt gyerek, szaporodóképes korban lévő felnőtt és e fiatal felnőttek szülei - írja Rachel Caspari, a Central Michigan Egyetem antropológusa a Scientific American tudományos folyóiratban. Az ősi populációk demográfiájának rekonstruálása azonban nem egyszerű feladat.

Egyrészt egész populációk sosem őrződtek meg a fosszilis leletanyagban, a paleontológusok leginkább csak egyedek töredékeire bukkannak rá. Másrészt a korai emberek egyáltalán nem szükségszerűen ugyanolyan ütemben öregedtek, ahogy a mai emberek, sőt az öregedési ütem még a jelenlegi emberi populációk között is eltérő. Néhány lelőhelyen azonban elegendő emberi ősmaradványra bukkantak a kutatók ahhoz, hogy megbízhatóan megbecsüljék, hány éves korukban haltak meg az egyének, akiknek a maradványait megtalálták. Ez kulcsfontosságú ahhoz, hogy megértsük egy történelem előtti csoport felépítését.

Kormeghatározás a fogak alapján

Az egyik ilyen jelentős lelőhely a horvátországi Krapina barlangjában található. Több mint egy évszázaddal ezelőtt a horvát paleontológus, Dragutin Gorjanovic-Kramberger mintegy hetven Neander-völgyi ember ősmaradványát ásta ki, többségüket egy nagyjából 130 000 éves rétegből. A csontok közelsége, genetikai vizsgálata és más tényezők mind arra utalnak, hogy az ősmaradványok egyetlen Neander-völgyi populációhoz tartoznak.

A krapinai leletek közül is a fogak maradtak meg a legjobb állapotban, mivel nagy ásványianyag-tartalmuk megvédi őket a lebomlástól. Szerencsére a fogak egyúttal a kormeghatározásra legjobban alkalmas vázelemek közé tartoznak. A felületi kopásuk és a belső szerkezetük változásai alapján egy év tűréssel meghatározható a volt tulajdonos kora.

Neander-völgyi ember rekonstrukciója

1979-ben Milford H. Wolpoff, az Ann Arbor-i Michigani Egyetem kutatója közölt egy cikket, amelyben a fogak alapján meghatározta, hány évesek lehettek haláluk idején a krapinai Neander-völgyiek. A mai embereknél megfigyelhető fogkibújási időket alapul véve Wolpoff úgy becsülte, hogy a Neander-völgyiek első, második és harmadik zápfoga hat, tizenkét és tizenöt éves korukban nőhetett ki.

A rágással összefüggő kopás egyenletes ütemben nő az egyén élete folyamán, így tehát amikor a második őrlőfog kibújik, akkor az elsőn hatéves kopás, amikor pedig a harmadik megjelenik, akkor a másodikon hároméves kopás látható. Visszafelé számolva tehát ki lehet következtetni, hogy például egy tizenöt éves kopás jeleit mutató első zápfog egy 21 éves Neander-völgyihez, egy ugyanilyen kopású második zápfog egy 27 éves, és egy szintén tizenöt éves kopású harmadik zápfog egy 30 éves egyénhez tartozott. (A becslés pontossága plusz-mínusz egy év.) Wolpoff munkája alapján a krapinai Neander-völgyiek fiatalon haltak meg.

Miután elkezdett az élettartam evolúciójával foglalkozni, 2005-ben Caspari új megközelítésből vette szemügyre a krapinai mintákat. Arra volt kíváncsi, nem hagyták-e figyelmen kívül az idősebb egyedeket a fogkopás alapján történő besorolás korlátai miatt. Háromdimenziós mikrokomputeres tomográfia (µCT) használatával munkatársaival újra meghatározta a krapinai egyedek halálozási időpontját. A kezdeti eredmények alátámasztották Wolpoff adatait, és megerősítették, hogy igen magas volt a krapinai Neander-völgyiek halálozási rátája: senki sem élt tovább harminc évnél (más helyeken negyvenéves egyedekre is bukkantak). Más leletek is megerősítették, hogy őseink meglehetősen korán haltak.

A nagyszülők evolúciója

"A kutatásink során azonban rájöttünk, hogy másként kell megközelíteni azt a kérdést, hogy mikor váltak megszokottá a nagyszülők" - írja Caspari a Scientific Americanben. "Ahelyett, hogy azt kérdeznénk, mennyi ideig éltek az egyedek, azt kérdeztük, hányan élték meg az öregkort." Ez azt jelenti, hogy a kutatók nem az abszolút korra fókuszáltak, hanem relatív életkort kalkuláltak, és azt a kérdést tették fel, hogy a felnőttek milyen arányban élhették meg azt a kort, amikor először nagyszülővé válhattak. A célkitűzés az volt, hogy megbecsüljék az idősebb és a fiatalabb felnőttek arányának változásait az evolúció folyamán.

A főemlősöknél - így egészen a közelmúltig az emberek között is - a harmadik őrlőfog nagyjából a szaporodóképes kor elérésével egy időben bújik ki. A Neander-völgyi és a jelenkori vadászó-gyűjtögető populációkról szerzett adatok alapján Caspari és munkatársai arra következtettek, hogy a korai embereknél tizenöt éves korban nőtt ki a harmadik zápfog, és nagyjából ekkor születhetett az első gyerekük. A kutatók úgy számoltak, hogy ennek a kornak a duplája jelezheti a nagyszülői korba lépés kezdetét. (Még ma is előfordul, hogy egy nő tizenöt évesen ad életet lányának, aki szintén tizenöt évesen szüli meg a saját gyermekét.)

A kutatók végül összesen 768 fosszíliát vizsgáltak meg egy hárommillió évet átölelő időszakból. Azt tapasztalták, hogy a felső paleolittól (35 000-30 000 éve) kezdve drámaian, mintegy ötszörösére nőtt az idősebb/fiatalabb felnőttek aránya a korábbi időszakokhoz képest. Így tehát minden tíz fiatal Neander-völgyire, aki tizenöt és harmincéves kora között halt meg, csupán négy idősebb felnőtt jutott, aki túlélte a harmincéves kort. Ezzel szemben az európai felső paleolitban minden tíz fiatal korban elhunyt felnőttre húsz potenciális nagyszülő jutott. Ebből le lehetett vonni azt a következtetést, hogy az emberi életkor csak nagyon későn kezdett hosszabbodni az evolúció folyamán, így a nagyszülőség is csak az utóbbi néhány tízezer évben vált lehetővé, és nyerte el fokozatosan mai társadalmi fontosságát.

A nagyszülők társadalmi szerepének kialakulása

Az életkor hosszabbodása megteremtette a lehetőséget a nagyszülők szerepvállalására a korai társadalmakban. Kirsten Hawkes, a Utahi Egyetem, Hillard Kaplan az Új-Mexikói Egyetem munkatársa és más kutatók is kimutatták, hogy több mai vadászó-gyűjtögető csoportban a nagyszülők rutinszerűen hozzájárulnak utódaik gazdasági és társadalmi erőforrásaihoz. Ezzel növelik gyerekeik utódszámát és unokáik túlélési esélyeit is. A nagyszülők megerősítik az összetett társadalmi kapcsolatokat is. Az idősek elbeszéléseikkel átadják a kulturális hagyományokat és a környezetükről szerzett tudást (például melyik növény mérgező, vagy hol található víz a száraz időszakban), illetve a technikai tudást is (mondjuk a kosárszövés vagy a pattintott kőszerszámok készítésének technikáját).

Pontus Strimling, a Stockholmi Egyetem kutatójának tanulmányaiból kiderült, hogy az ismétlés kritikus fontosságú egy kultúra szabályainak és hagyományainak átadásában. A többgenerációs családoknak több tagjuk van, akik a fontos leckékre megtaníthatják az utódokat. Így tehát a hosszabb élettartam valószínűleg elősegítette az információ generációkon át ívelő felhalmozódását és átadását, ami végül elvezetett a mai, hatalmas ismeretanyaggal bíró, bonyolult kapcsolatokkal átszőtt társadalmak kialakulásáig. És ebben nem elhanygolható fontosságú a nagyszülői szerep megjelenése pár tízezer éve.