Hallássérültek lehetnek a partra vetett delfinek

Az Egyesült Államokban partra vetett ceteknek csupán töredékét sikerül visszajuttatni az óceánba. Egyes kutatók szerint elképzelhető, hogy bizonyos delfinfajok példányai azért kötnek ki a szárazon, mert halláskárosodásban szenvednek.

Évente átlagosan 1200-1600 cet vetődik partra az Egyesült Államokban: a legfrissebb összesített adatok 2007-ből származnak, amikor 1263 állat kötött ki a tengerpartokon. Közülük azonban csupán 195 került élve a szárazföldre, és jelentős részüket a helyszínen elaltatták, vagy később pusztultak el. Végül mindössze öt példányt tudtak visszaengedni a vadonba.

A cetek szárazföldre kerülése mindenütt komoly problémát jelent, és az oka a mai napig ismeretlen. A PLoS ONE című folyóirat novemberi számában megjelent egyik tanulmány szerzői szerint elképzelhető, hogy bizonyos fajok esetében az állatok halláskárosodása állhat a háttérben. Amerikai kutatók 8 cetfaj összesen 34 szárazföldre vetett példányának hallását vizsgálták. A szakemberek a hangokra adott agyi reakciók mérésével határozták meg az állatok hallásának épségét.

A kutatók két fajnál tapasztaltak halláskárosodást: a barázdásfogú delfinek (Steno bredanensis) esetében 14 egyedből 5 volt hallássérült, míg a palackorrú delfinek (Tursiops truncatus) közül 7-ből 4 esetben állapítottak meg valamilyen mértékű károsodást. A szakemberek szerint a rossz hallás lehet veleszületett, de elképzelhető az is, hogy az állatok idős koruk vagy a nagy tengeri hangzavar miatt süketülnek meg. A nagyon kicsi mintaelemszám miatt azonban nehéz megítélni, hogy mennyiben lehet a halláskárosodás valós magyarázat a partra vetődésre, az alacsony túlélési arány pedig jelentősen megnehezíti az erre irányuló vizsgálatokat.

Az biztos, hogy a rossz hallás hatalmas hátrányt jelent egy olyan állatfaj számára, amely elsődlegesen echolokácóval - a visszavert hangok segítségével - tájékozódik a tengerben, és így érzékeli a különböző objektumokat a vízben, valamint így találja meg társait és táplálékát. A delfineknek a hallás a legfontosabb érzékszervük, és egy olyan környezetben fejlődtek ki, ahol a leghangosabb dolgok a hatalmas viharok és a ritka tengeralatti vulkánkitörések voltak.

Ehhez képest ma már számtalan óceánjáró és rengeteg egyéb kisebb hajó szeli a vizeket. Az olaj- és gázlelőhelyek feltérképezése során rendkívül erős hangokat használnak az óceánfenék vizsgálatához, a tengerészeti gyakorlatok pedig robbantások zajával és a szonár hangjával töltik meg az óceánokat. Ezek után nem csoda, hogy a kutatók korábban azt is megállapították, hogy az északi simabálnák (Eubalaena glacialis) annál hangosabban kommunikálnak egymással, minél nagyobb a háttérzaj.