Nem meteor miatt haltak ki Észak-Amerika mamutjai

Vágólapra másolva!
A dinoszauruszokhoz hasonlóan az észak-amerikai nagytestű állatok 13 000 évvel ezelőtti kihalását is sokan szeretnék egy meteorit becsapódással magyarázni. Most az egyik utolsó ütőkártya is kiesett az elmélet támogatóinak kezéből, mivel nem találják azokat a pici gyémántokat, amelyeket a becsapódásnak kellett volna létrehozni.
Vágólapra másolva!

Körülbelül 12 900 évvel ezelőtt egy hirtelen lehűlés szakította meg a jégkorszakot követő fokozatos felmelegedést. Az 1300 évig tartó hideg időszakot fiatal driász korszaknak nevezték el, melynek lezárulása után az éghajlat ismét melegedni kezdett. Az észak-amerikai megafauna, vagyis a nagytestű állatok (például mamutok, masztodonok, kardfogú tigrisek, nagyobb termetű medvék) közül 17 nemzetség a korszak elején halt ki. Észak-Amerika legkorábbi ismert emberi populációja még a lehűlés előtt megérkezett, és elterjedt a területen, de a Clovis kultúra néven ismert jellegzetes alakú, ősi kőlándzsa hegyeik hirtelen eltűntek a fiatal driász elején, és végül más kultúrák vették át a helyüket. Ezek a jelenségek egyértelműek és általánosan elfogadottak, az előidéző okok körül azonban komoly viták zajlanak.

Mi történhetett? A kutatók természetesen számos megoldást próbáltak a kérdésre adni. A paleoklimatológusok jelentős része szerint az áll a háttérben, hogy a felmelegedés miatt az Agassiz-tóból hatalmas mennyiségű édesvíz került az Atlanti-óceán északi területére, ami megakadályozta a víz természetes áramlását. Mások szerint a Föld pályájának változása befolyásolta az El Nino jelenség hatását. Sokan kétségbe vonják azonban, hogy a klímaváltozás önmagában előidézhette a megafauna kihalását. A figyelembe vett okok között szerepelt még a Clovis indiánok egyre fokozódó vadászata vagy különböző betegségek súlyos hatása is.

Az egyik legnépszerűbb elmélet szerint egy üstökös robbant fel, vagy egy meteorit csapódott be Észak-Amerika területén, ami nagyon erőteljes környezeti változásokat okozott. Kontinensnyi méretű erdőtüzek alakultak ki, és a légkörbe került hatalmas mennyiségű korom és por befolyásolta az éghajlatot. A becsapódás energiája megolvaszthatta a még létező jégtakaró jelentős részét, ami leállíthatta a tengervíz keringését. Ezt az elméletet támogatta, hogy Észak-Amerika számos lelőhelyén egy szerves anyagban gazdag fekete réteg húzódik a fiatal driász alsó határán, amit a hatalmas erdőtüzek során lerakódott rétegekkel azonosítottak.

A becsapódási elmélet azonban hamarosan bajba került, hiszen különböző okok miatt az elmélet alátámasztására felhozott számos bizonyítékot kétségbe vonták. A támogatók számára a nano-méretű gyémántok jelentették az utolsó kapaszkodót, egészen mostanáig.

Néhány korábbi publikációban ugyanis pici, mikroszkopikus méretű gyémánt szemcséket tartalmazó széngömböcskéket ismertettek a fiatal driász kezdetén lerakódott üledékes kőzetekből. A cikkek szerzői szerint ezek akkor keletkeztek, amikor a becsapódás hatalmas nyomást és hőt fejtett ki a környező kőzetekre. A nano-gyémántok lonsdaelitből, vagyis egy szokatlan formájú gyémántból állnak, amely a szokásos szabályos, kocka-alakú kristályrács helyett hexagonális (hatszögletes) ráccsal rendelkezik. A lonsdaelitet korábban kizárólag a meteoritok belsejében és az ismert meteorit becsapódások helyszínein találták meg.

Az Amerikai Tudományos Akadémia folyóiratának, a PNAS-nek a legújabb számában azonban Tyrone Daulton (Washington Egyetem) és munkatársai arról számoltak be, hogy nem találtak gyémántokat a fiatal driász alsó határáról gyűjtött mintákban. Különböző műszeres vizsgálatokkal kimutatták ugyanis, hogy azok a kristályok, amelyeket a korábbi publikációkban apró gyémántoknak néztek, a szénnek olyan formáját mutatják, amelyek sokkal közelebb állnak a mindennapos grafithoz, mint a gyémánthoz. A határrétegből származó széngömböcskék részletes, transzmissziós elektronmikroszkópos vizsgálata során minden mintában grafén és grafén/grafán-oxid halmazokat találtak. A kutatók szerint a korábbi, nem elég alapos vizsgálatok során az előbbieket szabályos gyémántokként, az utóbbiakat pedig hexagonális gyémántkristályként azonosították tévesen.

Ezzel a becsapódási elmélet valószínűleg végleg eltűnik a színpadról. Marad azonban az eredeti kérdés: mi indította el a komplex eseménysorozatot 12 900 évvel ezelőtt?