Kalandozás bolygónk múltjában - 5. rész: A halak korszaka, a devon időszak

A földtörténeti óidő negyedik időszaka a devon, amely 416 millió évvel ezelőtt kezdődött és 360 millió éve ért véget. A mainál melegebb klímában a halak rendkívül változatosak voltak mind az édesvizekben, mind a tengerekben, ezért a devont a halak korának szokták nevezni. A devon végéről ismert az első kétéltű, vagyis az első négylábú állat. Az edényes növények a devonban váltak változatossá, és innen ismerjük az első erdőket is.

A Föld éve alkalmából még 2008-ban földtörténeti sorozatot indított a Magyar Természettudományi Múzeum Őslénytára és az [origo]. Bemutatjuk bolygónk múltjának legfontosabb geológia és éghajlati eseményeit, a kontinensek vándorlásától a jégkorszakokig. A "fő fogást" azonban az egykori élőlények jelentik: felfedjük a legjelentősebb ősmaradványokat és a leghíresebb lelőhelyeket.

Földtörténeti sorozatunk első részében bemutattuk a prekambrium legfontosabb eseményeit: az ősi földkéreg és a kontinensek, illetve az őslégkör és az ősóceán létrejöttét, majd megismerhették a legfontosabb kőzeteket és az ősi élővilágot is. A második részben bemutattuk a földtörténet legnagyobb és leghosszabb jégkorszakát és a késő-prekambriumi élővilágot. A harmadik részben a paleozoikum legkorábbi időszakát, a kambriumot fedezhettük fel, tanulmányozhattuk ősföldrajzi viszonyait, éghajlatát és az óceánokra korlátozódó állatvilágát. A földtörténeti óidő, a paleozoikum második időszaka az ordovícium volt. A változatos éghajlaton néhány korai növény és apró ízeltlábú már ekkor kimerészkedhetett a szárazföldekre. A földtörténeti óidő harmadik szakasza a szilur, a földtörténet egyik legrövidebb időintervalluma. Az edényes növények és a gerinctelen állatok ekkor hódították meg a szárazföldeket.

Az alábbiakban a "halak és páfrányok korával", a devonnal ismerkedhetnek meg. Elnevezése az angliai Devonshire grófságra utal. A tengeri kőzetek korbesorolásában a konodonták és az ammoniteszek, míg a szárazföldi üledékekben az édesvízi halak és a növényi spórák játsszák a főszerepet. A tengeri rétegsorokban 55 zónát tudtak elkülöníteni az időszakon belül, ami körülbelül 1 millió éves felbontást tesz lehetővé. Viszont még ma is sok problémát okoz a szárazföldi és a tengeri rétegsorok közötti korreláció megállapítása.

Ősföldrajzi kép

A devon átmeneti időszak volt két nagy hegységképződés, a kaledóniai és a variszkuszi között. A Iapetus-óceán már összezáródott, Laurencia (Észak-Amerika) és a Balti-pajzs összekapcsolódtak. Észak-Amerika, Grönland, Skandinávia és a Brit-szigetek területén gyakoriak voltak a szárazföldi, folyóvíz és szél által lerakott sivatagi üledékek (ún. régi vörös homokkő).

Késő-devon ősföldrajzi térkép (370 millió évvel ezelőtt)

A Déli-sark Dél-Amerikában volt, Ázsia pedig számos elkülönült mikrolemezből épült fel. Szibéria és Kazahsztán a devon végén egyesült, majd Laurussziával összeütközve létrehozták az Urál-hegységet.

Nagy-Britannia egyes részein a devon homokkövek elérik a 6100 méter vastagságot. A Rajna-völgyében gyakoriak az ammoniteszekben gazdag gumós mészkövek. Híresek a Kínában található devon időszaki karbonátos kőzetekből kialakult cukorsüveg alakú hegyek.

Éghajlat

Devon zátonyok fordulnak elő Ausztráliában, Európában és Kanadában is. A fő zátonyalkotó szervezetek a sztromatoporoideák és a kékalgák voltak. A glaciális (jég által lerakott) üledékek hiánya arra utal, hogy ha voltak is sarki jégsapkák a devonban, sokkal kisebbek lehettek, mint napjainkban. Az evaporitok (sókőzetek), a zátonyok és szárazföldi sivatagi üledékek gyakorisága szintén azt jelzi, hogy nagy területen volt meleg és kiegyenlített az éghajlat.

Kora-devon szárazföldi flóra rekonstrukciója

Élővilág

A devonban a tengereket nagyon változatos gerinctelen élővilág népesítette be. A mikrofaunát főleg egysejtű mészvázas foraminiferák és kovavázas sugárállatkák (Radiolaria) alkották. A zátonyokban gyakoriak voltak a szivacsok, valamint a Tabulata és a Rugosa korallok. A nagyon változatos pörgekarúak közül a Spiriferidák a legjelentősebbek. Teknőik belsejében egy spirális kartámasztó váz helyezkedett el. Ez tartotta a csillós karokat, melyekkel az állat kiszűrte a táplálékát a tengervízből.

Nézze meg galériánkat a devon időszakról!

A kagylók főleg a partközeli környezetekben, míg a csigák a meszes környezetekben voltak változatosak. Fontos esemény volt az ammoniteszek megjelenése, amelyek aztán a kréta időszak végéig fontos szerepet játszottak a tengerekben. Az óriási méretű ragadozó ízeltlábúak, az Eurypteridák főleg halakkal táplálkoztak.

A háromkaréjos ősrákok (trilobiták) egyes fajai elérték a 60 cm hosszúságot, a leggyakoribbak a lágy üledékben élő, és emiatt vak Phacopidák voltak. A bizonytalan rendszertani helyzetű, de a rétegtanban alapvető fontosságú konodonták a devon végén érték el legnagyobb gazdagságukat.

Nagyméretű devon időszaki háromkaréjos ősrák (Phacops) Észak-Afrikából

A halak kora

A halak rendkívül változatosak voltak mind az édesvizekben, mind a tengerekben, ezért a devont a halak korának szokták nevezni. Először az ősi állkapocs nélküli halak jelentek meg, majd hamarosan követték őket az állkapcsos ragadozók is. A devon végére az állkapocsnélküliek nagy része eltűnt a "süllyesztőben", csak az ingolák és a nyálkahalak élték túl ezt az időszakot.

Az állkapcsos halak viszont különböző csoportokra különültek (pl. porcoshalak, páncélos halak, csontoshalak). A halak legtöbb osztálya a devonban jelent meg. Az erősen páncélozott fajok némelyike elérte a 9 méteres hosszúságot. Összesen több mint 200 páncéloshal-nemzetséget különítették el a tengeri és az édesvízi környezetekben, ennek ellenére a devon végén mind kihaltak.

Az egyik legváltozatosabb ősmaradvány-együttes a nyugat-ausztráliai Gogo-lelőhelyről ismert, ahol több mint 25 páncélosőshal-fajt találtak. Ausztrál kutatók egy devon időszaki páncélozott halmaradványban meg nem született embriót és köldökzsinórt fedeztek fel.