A hidasgyíkok kitartottak Új-Zéland süllyedésekor

Vágólapra másolva!
Egy most feltárt apró hidasgyík-állkapocs és néhány fog miatt újra fellángolt a vita a geológusok között: vajon teljesen elárasztotta-e a tenger Új-Zélandot 25 millió éve, a miocén során?
Vágólapra másolva!

A felemásgyíkok (Sphenodontia vagy Rhynchocephalia) rendjébe tartozó hidasgyíkokat az élő kövületek közé sorolják (gyakran találkozhatunk velük kapcsolatban a maori eredetű tuatara névvel is). A dinoszauruszok korában még az egész bolygón elterjedt csoport egyetlen ma is élő faja 35 szigeten fordul elő, Új-Zéland partjai mentén szétszóródva. Az Új-Zélandon élő populációk mintegy 750 évvel ezelőtt tűntek el, az emberek és a velük érkező állatok megjelenése után.

Az eddigi legrégebbi Sphenodon maradványt a pleisztocénből ismertük (34 ezer éves), míg a most felfedezett lelet a kora-miocénből származik (18 millió éves). Így a ma élőkéhez nagyon hasonló fogakat tartalmazó állkapocs csaknem 70 millió éves ismerethiányt hidal át az ősmaradvány-anyagban, az új-zélandi pleisztocén leletek és az argentínai késő-krétából ismert rokonaik között.

A gyíkszerű új-zélandi hüllő maradványát egy nemzetközi kutatócsoport azonosította 18 millió éves üledékekből. Emiatt újra terítékre került a kérdés, hogy a kontinens teljesen elmerült-e a tenger habjai között 25 millió évvel ezelőtt. A Proceedings of the Royal Society című folyóiratban publikált tanulmány szerint ez a lelet azt bizonyítja, hogy a hidasgyíkok ősei folyamatosan jelen lehettek az új-zélandi szárazföldön egészen azóta, hogy a terület levált a Gondwana szuperkontinenséről mintegy 82 millió évvel ezelőtt.

Eddig számos geológus érvelt amellett, hogy Új-Zéland területe "megfulladt" az oligocén és a miocén során, vagyis a teljes területét elárasztotta a tenger 25-22 millió évvel ezelőtt. A miocén üledékekből most megismert fauna változatossága azonban arra utal, hogy valószínűleg elég nagy szárazföldi terület maradt ahhoz a tengerszint fölött, hogy számos faj túlélését biztosítani tudja (például békák, számos édesvízben élő rovar, és mint most kiderült, a hidasgyík).

A tuatara-maradvány az első közvetlen bizonyíték arra vonatkozóan is, hogy a hidasgyík ősei túlélték a jelentős klíma- és környezetváltozásokat a szigeten, mint például a globális hőmérséklet 8 Celsius-fokos csökkenését a középső-miocénben (14 millió évvel ezelőtt).

A késő-oligocén és a kora-miocén között (35-22 millió éve) a globális tengerszintemelkedés biztosan elöntötte a mai Új-Zéland nagy részét, de kérdés, hogy mekkora terület maradhatott szárazon. Ha Zealandia kontinense teljesen tengervíz alá került, akkor a hidasgyíkoknak az óceánon keresztültutajozva kellett később újra benépesítenie a területet.

Ha a ma élő példányokat megvizsgáljuk, akkor azt látjuk, hogy a hidasgyíkok tudnak ugyan úszni, de csak rövid távolságokat képesek megtenni. Táplálék nélkül akár hónapokig is elélnek, de a kiszáradás sokkal komolyabb problémát okozna a hosszú utazás közben, mivel nagyon sok vizet veszítenének a bőrükön keresztül. Ráadásul jelenleg nem állnak rendelkezésre olyan bizonyítékok, hogy abban az időben Új-Zélandon kívül máshol is előfordultak volna.

Ezért valószínűbbnek látszik, hogy néhány kiemelkedő terület a legmagasabb tengerszint idején is szárazon maradt, ami lehetővé tette a hidasgyíknak, valamint néhány egyéb állatnak, hogy túléljék a tenger előrenyomulását. A szárazon maradt földterület nagysága azonban továbbra is vitatott. Ha azt feltételezzük, hogy Új-Zéland mai területének mindössze 1%-a maradt szárazon, az is több mint 2500 négyzetkilométert jelentene. Összehasonlításképpen: az 1,5 négyzetkilométeres Stephen-szigeten jelenleg több mint 30 ezer hidasgyík él.

Forrás: Getty Images