Lányszöktető galléros páviánok - hárem a vadonban

Vágólapra másolva!
A kutatók ma is az evolúció sok kérdésére keresik a választ. Amikor az emberré válás folyamatának "foghíjait" próbálják kitölteni, a Földünket benépesítő állatvilág életmódját, társas kapcsolatait is tanulmányozzák. Ezen belül a elsősorban a főemlősök, így az emberszabású majmok együttélésének, társas viszonyainak csoportos formáiból próbálnak következtetni a régmúlt időkben lejátszódott változásokra. A galléros páviánok nem tartoznak ugyan az emberszabású majmok közé, sajátos berendezkedésű "minitársadalmuk" tagozódásával, szokásaival mégis felkeltették a magatartáskutatók nem kis részének érdeklődését.
Vágólapra másolva!

A TermészetBúvár magazin cikkének szövegét a kiadó engedélyével, változtatások nélkül közöljük.

A galléros páviánok Etiópia, Eritrea, Dzsibuti, Szudán és Észak-Szomália félsivatagos, bozótos vidékein és sziklás hegyei között élnek, de az ókorban az Arab-félsziget délnyugati részére, Jemenbe és Szaúd-Arábiába is átkerültek. Míg a fajjal kapcsolatos tanulmányokat eleinte főként Etiópiában folytatták, addig - az országot érintő politikai események miatt - a jelentősebb megfigyelések később inkább Szaúd-Arábiába tevődtek át. A Papio nemhez tartozó öt páviánfaj közül a galléros pávián azért lett az etológusok egyik "sztárja", mert egyedül e faj él háremben, azaz olyan családban, amelyben egyetlen hím él néhány nősténnyel és azok kölykeivel.

Óriási szemfog és gallérdísz

A hímek majd kétszer nagyobbak a nőstényeknél. Erős állcsontjaikban olyan hosszú szemfogak találhatók, hogy a két fogsorban külön erre a célra szolgáló rések alakultak ki. Ezeket az űröket foglalják el a szemfogak, amikor az állat összezárja a száját. Ugyanakkor jól láthatóvá válnak, ha ásít. A hímek ilyen mímelt ásításokkal fitogtatják erejüket csoportjuk tagjai előtt.

A külsejük e fenyegető fegyver nélkül is meglehetősen feltűnő. Orruk megnyúlt (ezért hívták őket már az ókorban is "kutyafejűeknek"), halvány rózsaszín pofájukat ezüstös oldalszakáll díszíti, míg vállukat hosszú, vastag, ezüstszínű szőrköpeny borítja. A nőstények, mint már említettük, kisebb termetűek, és szőrköpenyük sincs. A kölykök feje a testükhöz képest aránytalanul nagy, és hat hónapos korukig megőrzik azt a sötét szőrzetet, amellyel világra jöttek.

A nemi eltérés a viselkedésmódjukban is szembetűnő, és már az első hónapoktól kezdve megmutatkozik. A hímek egészen kicsi koruktól jóval szabadabban kószálhatnak, fedezhetik fel környezetüket és tölthetik idejüket egykorú hímekkel, mint a nőstények. A hímeknél a serdülőkor ötéves koruk táján kezdődik, amikor szőrük hosszabbá és ezüstössé kezd válni. A háremet uraló vezérhím ekkor elkergeti őket a családtól. A nőstények ezzel szemben születésüktől többnyire az anyjuk mellett időzhetnek.

A serdülőfélben levő hímek egyre több időt töltenek egymással, miközben társuk bundáját kurkásszák, és játék közben harcolni tanulnak. Idővel ezek a játékok egyre inkább kezdenek a felnőtt egyedek alapvető viselkedésmintáihoz hasonlítani: a csetepaték már a nőstényekért vívott harcokra emlékeztetnek. A felnőtt hímek szemfogaik mutogatásával és fenyegető hangokkal igyekeznek elriasztani a többi hímet családjuk nőstényeitől. Ugyancsak kisebb figyelmeztetés a szemöldökök felhúzása és a felső szemhéjak világos bőrfelületének látványos szabaddá tétele.

Trükkös háremalapítás

A serdülőkor idején a fiatal hímek igyekeznek a nőstények egy részét csoportba gyűjteni. Ilyenkor azt a mintát követik, amelyet idősebb, ivarérett társaik szolgáltatnak akkor, amikor háremük egybeterelt nőstényeit megfigyelésük és így fennhatóságuk alatt tarják. Első próbálkozásaik során egy-egy kölyköt próbálnak ellopni az anyjától. Természetesen a kölyök
néhány pillanat múlva visszamegy, vagy maga az anya jön érte, hogy visszavegye. A sikertelen kísérlet után megpróbálkoznak a "nagy fogással", azaz egy fiatal (egy-két éves) nőstény elrablásával. Különböző trükkökkel rábírják a "leányzót", hogy velük maradjon. Erre az a legjobb módszer, ha apránként átveszik az anya szerepét. A hím így olyan kötődést jelentő figurává válik a kis nőstény számára, amelynél stressz vagy vész esetén oltalomra lelhet.

Az is megesik, hogy a hím erőszakkal ragadja el a nőstényt. A családtól való kikényszerített elszakadás minden bizonnyal megrázó élményt jelent a nőstény számára, amelyre jobbára szökéssel reagál, ezt viszont a hím többnyire durván megakadályozza. Így vagy úgy, az "elrabolt" nőstény már csak anyja hirtelen hiánya miatt is lassanként olyan erősen kezd kötődni a hímhez, hogy meg se tud lenni nélküle. Megszületik hát egy új család alapját jelentő kapcsolat. Ettől fogva a nősténynek tilos más hímekkel kapcsolatba kerülnie, különben szigorú megtorlásban, tarkóharapásban lesz része. Ezzel egy időben a többi pávián is a hím "tulajdonaként" kezdi elismerni a fiatal nőstényt.

A másik mód az, ahogy egy hím háremet szerezhet, hogy fokozatosan elfogadtatja magát kísérőként egy másik család vezérhímjével. Ilyenkor a kísérő évekig nem kezdhet kapcsolatot a nőstényekkel. Idővel azonban a domináns hím megöregszik, és így türelmének köszönhetően a "kísérő" válik a család új vezetőjévé.

A galléros pávián az egyetlen páviánfaj, amelynek a "társadalmi berendezkedése" háremen alapszik

A galléros páviánok általában a szavannaszélén levő meredek sziklafalakon töltik az éjszakát. Ott ugyanis nem fenyegetik őket ragadozók. Sötétedés előtt számos család igyekszik ugyanahhoz a sziklához, így menet közben egyre nagyobb csapat verődik össze, hogy ugyanazon a helyen találjon menedékre. Bár a több száz fős csoportban nehéz megkülönböztetni egymástól a háremeket, azok nem bomlanak fel. A szikla peremén vagy mélyedésében egymás mellett maradó egyedek egyazon család tagjai, és ha egy nőstény túlságosan eltávolodna, a hím azonnal visszahozza.

Vízkeresés "szavazással"

Reggel azután elhagyják az éjszakai pihenőhelyül szolgáló sziklákat, majd előbb csoportokba, később családokká rendeződve egymástól elkülönülve keresik a napi élelmet és vizet. Az élelem és - főként a száraz évszakban - a vízforrások felkutatása a páviánok számára élethalál kérdése. Bár különösen jól alkalmazkodtak a száraz élőhelyekhez, naponta legalább egyszer inniuk kell. Hans Kummer, a Zürichi Egyetem főemlőskutatója néhány munkatársával együtt évekig figyelte a galléros páviánok naponta megtett útvonalát, és bebizonyította, hogy ezeknek a majmoknak mindig naprakész és pontos "térképük" van a területükön fellelhető élelemről és vízbázisokról.

A táplálék - rovarok, gyíkok, kisebb emlősök és gyümölcsök - felkutatásakor is együttműködnek a "család" tagjai. A súlyosabb sziklákat közösen emelik le az alatta rejtőzködő zsákmányról, többnyire skorpiókról, hogy azután ügyes mozdulattal hatástalanítsák méregtüskéjüket.

Azok a gallérospávián-családok, amelyek egy "hálóteremben" töltötték az éjszakát, majd különválva indultak el ennivalót keresni, néhány órával később újra összeverődnek ugyanannál a vízlelőnél. Egy másik svájci kutató, Stolba fejtette meg ezeknek a randevúknak az okát. A reggeli ébredést követően valószínűleg a hímek hozzák meg azt a döntést, hogy melyik forrást keresi fel csapatuk aznap. Minden hím - egymás után - néhány határozott lépést tesz egy bizonyos irányba, és a csapatához tartozó nőstények és kölykeik követik őt. A többi család vezérhímjei azzal járulnak hozzá a döntéshez, hogy vagy elindulnak a másik nyomába, vagy néhány lépést tesznek az ellenkező irányba. Az egész csapat csak akkor kel útra, amikor a hímek többsége "jóváhagyja" az egyik útirányt.

Forrás: Wikimedia Commons

A fiatalok az anyjuktól tanulják azokat a viselkedési formákat, amelyeknek birtokában a csoport aktív tagjaivá válhatnak

Stolba iránytű és térkép segítségével kiderítette, hogy a kijelölt irány olyan vízlelő felé mutat, amelyet a családok egymástól függetlenül néhány óra gyaloglással elérhetnek. Ez a jól kidolgozott kommunikációs rendszer kétszeresen is előnyösnek mondható: a páviánok elkerülik az élelemért való versengést; ugyanakkor segítséget jelentenek egymásnak a vízlelőnél, ahol ragadozóktól és más majomcsapatoktól kell megvédeniük magukat.

Védekezéskor - függetlenül attól, melyik hárem élén állnak - közösen lépnek fel a hímek. Bátran megrohanják a betolakodót, amely - legyen az akár leopárd - a túlerő elől többnyire megfutamodik. Érdekes, hogy a csimpánzokhoz hasonlóan fegyvert is használnak ilyenkor, mégpedig felkapott kődarabokat, amelyekkel megdobálják az ellenséget. Ebben az akcióban a csapat minden tagja részt vehet.

Az IUCN felmérése szerint nem fenyegeti kipusztulás a fajt. A mezőgazdasági területek növekedése miatt ugyan állandó összetűzésbe kerülnek az emberrel, de a bőséges szaporulat és a jó alkalmazkodóképesség ellensúlyozni tudja az őket érő negatív hatásokat, elsősorban az állattenyésztő és növénytermesztő őslakosság tettekben is megnyilvánuló ellenszenvét.

A galléros páviánok különösen súlyos gondot jelentenek a kecskék és tevék tenyésztésével foglalkozó helyi lakosok számára. A takarmány és a víz által odavonzott majmok ugyanis fosztogatnak, a szeméttelepeken pedig több százan összegyűlnek, és mivel itt különösebb erőfeszítés nélkül jutnak élelemhez, mértéktelen módon szaporodnak. Az ilyen háremekben általában több a nőstény, mint a "vadon" élő családok esetében.

A pávián egyébként az egyiptomi Óbirodalomban a bölcsesség és a tudományok istenének, Thotnak volt a szent állata. Az egyébként íbiszfejjel ábrázolt istenség gyakran kapott páviánfejet a sziklavéseteken. Sokszor ábrázolták, amint az írnokok munkáját vagy az időmérő vízórákat ellenőrzi. Az alvilág kapujának őrzőjeként is megjelenik. Manapság is rászolgál a csodálatra, mert az emberszabású majmok kivételével értelmi képességek terén a legtöbb majmot megelőzi.

Elisabetta Visalberghi és Luca Limongelli (Fordította: Lugosi Bea)