Salonga-kalandok: malária, 40 fokos láz és egy szabályos hangyahadsereg

Vágólapra másolva!
"A múlt héten bejöttek a harci hangyák a táborba, de most rendesen, elképesztő volt. Eddig minden alkalommal, amikor bejöttek, leginkább csak egyenes sorban mentek, esetleg ha találtak valami ehetőt, akkor egy kis időre szétoszlottak, de aztán nagyon gyorsan visszaálltak hadirendbe. De most rendesen a lepedő felállásban ellepték tábort. Valamikor hat előtt kezdődött a dolog és csak tíz óra körül tudtunk kimenni Rigóval dolgozni."
Vágólapra másolva!

A Kongói Demokratikus Köztársaságban található Salonga Nemzeti Park, Afrika legnagyobb nemzeti parkja különleges titkot rejt. A Földön egyedülállóan itt élnek a csimpánzok mellett legközelebbi rokonaink, a bonobók. Jane Goodall munkásságának köszönhetően a csimpánzok életét, viselkedését, szokásait jól ismeri a tudomány, azonban a bonobókat vagy más néven törpecsimpánzokat alig néhány kutatócsoport tanulmányozza, köztük a németországi székhelyű Max Planck Intézet munkatársai. Hozzájuk csatlakozott dr. Csatádi Katalin etológus, s az ő személyes hangú beszámolóin keresztül mi is megismerhetjük a kongói kutatótábor mindennapjait.

JANUÁR 26.

A múlt héten bejöttek a harci hangyák a táborba, de most rendesen, elképesztő volt. Eddig minden alkalommal, amikor bejöttek, leginkább csak egyenes sorban mentek, esetleg ha találtak valami ehetőt, akkor egy kis időre szétoszlottak, de aztán nagyon gyorsan visszaálltak hadirendbe. De most rendesen a lepedő felállásban ellepték tábort. Valamikor hat előtt kezdődött a dolog és csak tíz óra körül tudtunk kimenni Rigóval dolgozni.

Fantasztikus volt, gyakorlatilag egy hangyaszőnyeg volt a táboron, és ami élt és mozgott bezabálták. Egy rovarász végigbőgte volna az egészet, az tuti. A világ összes rovara menekült előlük, a fülbemászók kacskaringózva rohantak, a pókok és szöcskék ugráltak, a csótányok tepertek a kis lábaikkal, de nem volt menekvés. Olyan rovarokat láttam, amiket eddig nem, a legjobb egy sétáló levél volt (megmenekült, nemtom hogyan, mert tényleg csak sétált...). Szóval, ahogy már korábban írtam a hangyákról, az a taktikájuk, hogyha érzékelnek valamit (nem látnak, vakok), akkor rácsatolnak a rágóikkal és nem eresztik. Ez az emberekből csak szentségelést vált ki, de a rovaroknál azt jelenti, hogy ahogyan rohannak egyre több hangya csatol rájuk, egyre lassabban tudnak menekülni, míg megállítják őket a hangyák, és ezzel vége. Száz hangya rohan rájuk ilyenkor egyszerre, leszedik a lábaikat, szétkapják a testüket, szó szerint ízekre szedik őket. Volt egy beteg lepke a táborban, nem tudott rendesen repülni, elképesztő, ahogy száz hangya szaggatja a testét, de egyik sem akarja a szárnyát, úgyhogy csak csapkod a szerencsétlen hanyatt fekve. Fantasztikus, hogy milyen elképesztően szervezettek ezek a hangyák.

Forrás: Csatádi Katalin
Forrás: Csatádi Katalin

Lobelta, a pók

Lobeltával békés szomszédságban éltünk, amig David meg nem érkezett és ki nem erőszakolta, hogy "elköltözzön" (megetette egy csótánnyal). Lobelta neve hosszas permutáció eredménye. Bob egy nagy pók, aki Sonya házában él. Gondoltam, legyen akkor az én pókom Robert, mivel ő jóval nagyobb, mint Bob. Igen ám, de Robert egy kicsit nyomorék, ezért a Brian életéből szabadon Lobelt-té változtattam a nevét, majd amikor rájöttem, hogy lány, akkor Lobelta lett belőle és az is maradt.



Na és a lényeg: Lobeltát is meg akarták enni! Kb. 2 óra kellett a hangyáknak, hogy a tábor egyik feléből a másikba érjenek, az én sátram meg tetőm volt az egyik utolsó, amit megtámadtak. Elképesztő volt, ahogy kúsztak fel a tetőmre, lehetett látni, ahogyan menekülnek a rovarok, ugráltak le a tetőről, mint emberek az égő házakból. Egy Lobeltánál kisebb pók is leugrott (rossz ötlet volt), egy kis gekkó vagy két és fél méteres vetődéssel menekült meg. Az én Lobeltám ugye nappal alszik, merthogy éjjel aktív, de kikergették a hangyák az ágyából... egy fejjel lefelé fordított vödrön követtem meg filmeztem az eseményeket, hol sikítozva, hol csak némán szurkolva. Lobeltának más taktikája volt, mint a többi rovarnak (vagy csak nagyon álmos volt): egy helyben állt, és amikor egy-egy hangya rácsatolt, nem rohant el (amúgy ez volt a lehető legjobb, amit tehetett), hanem a lábaival kopogtatva rázta le a dögöket. Néha-néha odébbment öt centit, de azt is lassan. Amikor több hangya volt rajta és nagyon kopogtatott, akkor én csak sikítoztam, hogy Nooooooooo, do something!! :) És végül otthagyták a hangyák! Hihetetlen szervezettséggel a lepedő felállásból két perc alatt sorba alakultak, és lejöttek a tetőmről. Elképesztő élmény volt, persze elég sok rovarnak nem.

Forrás: Csatádi Katalin

Mi volt még... Ja, a fiúk. Andrew és David nagyon betegek, okádnak, meg lázasak meg gyengék. Az egész körülbelül egy hete kezdődött: Andrew gyenge volt, aztán belázasodott, aztán jól lett egy napra, akkor David hányt meg lázasodott be, majd ő is jól lett másnapra. Andrew, aki már vagy 10-szer volt maláriás tagadta, hogy maláriája volna, azt mondta, az nem ilyen. Bár fenntartotta, hogy ez lehet egy más fajtája, de nem tartotta valószínűnek. Az, hogy kettőjüknek tök egyszerre jött elő, szintén ez ellen szólt, inkább valami fertőző betegségre gyanakodtunk. De aztán két nappal ezelőtt Andrew olyan rosszul lett és olyan magas lett a láza, hogy deliriumos volt, nem lehetett tovább tagadni, hogy ez bizony malária, úgyhogy David, aki akkor éppen jól volt, gyorsan bevette a gyógyszert, Andrew-nak várnia kellett, amíg nem hányja ki. Ez valamikor kora délután volt, akkor kimentem a bonobókhoz, és arra jöttem vissza, hogy Davidnek negyven fok feletti láza van. Ráraktak valami borogatásokat, dehát nem sokat használt, inkább nyugtatgatták, hogy még van két fok, amíg meghal ...! Nem adtak be neki lázcsillapítót, mert David azt hajtogatta, az van a gyógyszer előiratán, hogy mielőtt bevesz más gyógyszert, konzultáljon kezelőorvosával stb. Úgyhogy nem adtak be neki semmit, én el sem hittem, inkább azonnal hazatelefonáltam, hogy tudják meg, mit lehet beszedni a gyógyszerrel, persze sima paracetamol mehetett neki, úgyhogy belediktáltam ezer grammot meg az egyik vizes törölközőmet is ráterítettem. Ő Andrew-val ellentétben teljesen eszénél volt, és inkább csak röhögve (?) ordított, amikor a törölközőt ráraktuk. Nem azt mondom, hogy nélkülözhetetlen vagyok, de hogy nem adtak gyógyszert neki negyven fokos lázzal...

Forrás: Csatádi Katalin

Andrew igazi túlélő típus

A bonobók helyesek továbbra is, most hogy Andrew nem tud kimenni hozzájuk, igyekszem helyettesíteni, úgyhogy a táskám folyton tele van bonobókakával (székletminta szépen mondva), és rendszeresen a fülem mögött csurog a bonobópisi (vizeletminta...), de nagyon élvezem. A kicsiktől teljesen odavagyok, Zed még mindig nincs elválasztva, nem hajlandó elválasztódni, és egyfolytában hisztizik, hogy az anyja vigye a hátán meg szoptassa meg. Tegnap hátrabukfencezett visítva, majd a földet csapkodta, végül csücsörítve kérlelte az anyját, aki végül ismét beadta a derekát. Ránézésre Zed legalább 15 kiló, Zoe nagyon türelmes.

Forrás: Csatádi Katalin

Ritka az ilyen: Zoe Zed nélkül

Legközebb folytatom, most mennem kell, mert még mindig a generátorról dolgozunk. Talán pár nap múlva érkezik az új áramátalakító, nagyon várjuk már.

Forrás: [origo]

A Salonga-kalandok folytatódik

A következő bejegyzésben: Székletgyűjtés az aljnövényzetben, az elválasztás a bonobóknál is hisztivel jár

A napló folytatását naponta közöljük, a következő és a korábbi bejegyzéseket itt olvashatja.