Az indítás után 4 perc 27 másodperccel levált a hordozóeszköz első fokozata, majd 9 perc 28 másodpercnél a második fokozat is befejezte működését. A szonda közel 10 perccel a start után elérte a Föld körüli parkolópályáját. A Phoenix ekkor a második fokozatról még nem vált le, mivel azt a 74. percnél ismét begyújtották két percre. A rövid gyorsítási szakaszt követően a második fokozat is levált, majd a 78. percben működésbe lépett a harmadik fokozat, amely végül a 81. percben vált le a Phoenix-ről, amely ezután kommunikációs kapcsolatot létesített az irányítóközponttal. A rádióadás alapján a legújabb Mars-szonda rendben kinyitotta napelemtábláit.
A Phoenix-szondát nem véletlenül nevezték el a mitológiai madárról. Az ókori görögök szerint a reggelente gyönyörűen daloló madár 500 évig vagy még tovább él, majd lángokban semmisül meg és hamvaiból születik újjá. A marskutató Phoenix több korábban elvetett, illetve félbeszakadt küldetés műszereit, illetve azok újra elkészített változatait viszi magával.
A Phoenix lesz az első leszállóegység, amely a Mars északi sarkvidékén üzemel majd, és az első, amely a felszín alatti térséget közvetlenül tanulmányozza. Nem juttat marsjárót (rovert) a bolygóra, azonban szerves anyagokat keresve befúr a felszín alá, ami újfajta megfigyelések kezdetét jelenti a Marson.
A szonda felszerelése
A Phoenix adatait közvetlenül sugározza a Földre, amelyeket az alábbi berendezésektől kapja.
Út a vörös bolygóig
A 386 millió dollár összköltségű Phoenix túl nehéz a légzsákos leszálláshoz, ezért a landolás utolsó fázisában rakétás fékezés lesz. A technika a Viking-szondák által alkalmazottra emlékeztet, de annál sokkal kifinomultabb. A légköri belépés során kb. 125 km magasan izzik fel a hőpajzs, miközben a szonda tetején lévő antennák folyamatosan sugározzák a berendezés életjeleit. A hangsebesség 1,7-szeresénél kinyílik az ejtőernyő, majd leválik az alul lévő hőpajzs, üzembe áll a magasságmérő radar és kinyílnak a leszállólábak. Több detektor már az ereszkedés során, a hővédőpajzs ledobásakor, 8-9 km magassan kezd üzemelni.
A Phoenix kb. egy kilométerrel a felszín felett elengedi az ejtőernyőt, innen fékezőrakétákkal ereszkedik. Kamerája és fedélzeti számítógépe révén képes a nagyobb terepakadályok érzékelésére és kikerülésére. Végül 12 méter magasan kb. 2,4 m/s-ra csökken a sebessége, majd innen lassan tovább ereszkedve ér felszínt. A fékezőrendszer hidrazin üzemanyagot használ, és egyelőre nem tudni, hogy az elégő és a felszínre jutó végtermékek mennyire szennyezik be azt, ami meghamisíthat egyes kémiai vizsgálatokat.
Fantáziarajz az üzemelő Phoenixról (Phoenix Mission, University of Arizona, NASA)
A leszállóhely az é.sz. 65° és 72° közötti zónában lesz, méghozzá az északi féltekén érvényes nyári napforduló előtt. Itt, az északi mélyföldek vidékén kb. 3500 méterrel az átlagos bolygósugár alatt húzódik a felszín, a térség sima, a lejtőszögek 16 fok alattiak, és a szél ereje általában 20 m/s-nál kisebb.
Az 1,2 méter átmérőjű Phoenix a landolás után kinyitja 4 méter átmérőjű napelemét, és bekapcsolja az SSI-detektort (felszíni sztereó képfelvevő, lásd fent). A fúrásokat a 10. és 90. marsi nap (sol) közötti időszakra tervezik. A szonda naponta 2,5 órán keresztül mélyíti a furatot. Négy napig fúr, utána négy napig elemzi a mintát, majd újrakezdi ezt a ciklust..
Az üzemelés fő periódusa három hónap, eddig képes csak a napelem a sarki nyár idején energiával ellátni a fúróberendezést. Később az egyre alacsonyabbról sütő Nap fényében még két hónapig működik a Phoenix, de már csak meteorológiai állomásként, majd a tél közeledtével véget ér életútja. Magas szélességen a hosszú sarki éjszaka alatt nincs napfény, ami energiát szolgáltathatna, emellett várhatóan vastag széndioxid-hó fedi be a berendezést.
Kereszturi Ákos