A legprimitívebb főemlősök

Az eddig ismert legkorábbi főemlősök maradványai kerültek elő az Egyesült Államokban. A földtörténeti paleocén korból származó fosszíliák segítenek megérteni korai őseink kialakulását és rokonsági kapcsolatait. Az új adatok alapján a legkorábbi főemlősök egér méretű, fán élő, gyümölcsevő állatok voltak.

Amerikai kutatók újabb kísérletet tettek a főemlősök családfája kezdeti szakaszának felvázolására. Munkájuk során 85 ma élő és kihalt faj csontvázát vagy fosszilis maradványait hasonlították össze. Az amerikai tudományos akadémia lapjában (Proceedings of the National Academy of Sciences) megjelent tanulmányukban emellett két eddig ismeretlen, 56 millió éves faj felfedezéséről is beszámolnak, melyek a valaha leírt legprimitívebb főemlős-leleteket képviselik.

A munka eredményeként a főemlősök eredete és legkorábbi képviselőiknek evolúciója érthetőbbé vált, és mintegy 10 millió évvel korábbra csúszott, mint a korábbi tanulmányok feltételezték. A kutatók a csontok részletes vizsgálatával kimutatták, hogy az ún. Plesiadapiform fajok képviselik a legprimitívebb főemlősöket. Ezekről korábban azt gondolták, hogy a repülő lemúrokkal állnak közeli rokonságban.

A témában végzett eddigi legnagyobb szabású kutatás során modern főemlősök, a cickányok, a repülő lemúrok és a Plesiadapiform fajok 173 jellemző tulajdonságát vizsgálták az evolúciós rokonsági kapcsolatok meghatározására. A koponyák belsejében lévő, hozzáférhetetlen szerkezetek megfigyelésére nagy felbontású komputer tomográfot alkalmaztak. Bár nem vizsgálták a minták DNS-adatait, az eredmények összhangban vannak a ma élő rokon csoportokból korábban szerzett molekuláris adatokkal (a független adatokkal való kompatibilitás természetesen fokozza az eredmények értékét).

A tanulmányban közöltek szerint legalább öt fő tulajdonság jellemzi a mai, modern főemlősöket: viszonylag nagy méretű agy, kiváló látási képesség és előre irányuló szemek, specializált ugróképesség, karmok helyett körmök legalább az első ujjakon és specializált markolásra képes végtagok. A Plesiadapiform fajok rendelkeznek ezek közül néhány tulajdonsággal, de nem mindegyikkel. A paleontológusok szerint ezek a korai főemlősök mintegy 10 millió év alatt szerezték meg ezeket a képességeket, miközben egyre jelentősebb változásokon mentek keresztül, hogy kihasználják a környezetükben rendelkezésre álló lehetőségeket.

Mint említettük, a kutatók nemcsak régebbi leletekkel dolgoztak, hanem felfedeztek két új Plesiadapiform fajt is. Az Ignacius clarkforkensis és a Dryomomys szalayi a Yellowstone Park melletti Bighorn-medence területén került elő. (Az utóbbi faj Frederick S. Szalay magyar származású professzor után kapta nevét, aki számos tanulmányt publikált a főemlősök evolúciós kapcsolatairól.) Korábbi koponya- és csontleletek alapján a paleontológusok azt gondolták, hogy a Plesiadapiform-félék nem ősi főemlősök voltak, hanem a repülő lemúrok rokonságába tartozó, siklórepülést végző emlősök. A mostani, teljesebb és jobb megtartású maradványok azonban megváltoztatták ezeket a nézeteket. Eszerint ugyanis a legkorábbi főemlősök egér méretű, fán élő, gyümölcsevő állatok voltak. Ezek az új leletek 55-65 millió évvel ezelőttre (a paleocén korba) helyezik a Plesiadapiform fajok eredetét, amikor a dinoszauruszok eltűnése után számos modern emlősrend indult felvirágzásnak.

A Plesiadapiform fajok régóta a legerősebben vitatott csoportok közé tartoznak az emlősök törzsfejlődését vizsgáló kutatók között. Részben amiatt, hogy már az eddigi leletek alapján is "közel álltak" a főemlősökhöz, másrészt pedig azért, mert korábban csak nagyon hiányos fosszilis leletek kerültek a paleontológusok kezébe. A mostani két lelet viszont kiváló megtartású, és egyértelműen bizonyítja, hogy kulcsfontosságú csoportot alkotnak a korai főemlősök megértéséhez. Emiatt várhatóan nem csak a paleontológusok, hanem a biológusok és paleoantropológusok között is fokozott érdeklődésre számíthatnak.

Az Ignacius clarkforkensis (A-B) és a Dryomomys szalayi (C-D) csontjai és a csontvázak rekonstrukciója