Szexvizsgálat dínócsontokon

A madarak és a dinoszauruszok közötti hasonlóság segítségével szerencsés esetekben megállapítható az egykori állat neme.

Az Észak Karolinai Állami Egyetem munkatársai egy új módszert fejlesztettek ki, miközben a néhány évvel ezelőtt talált montanai Tyrannosaurus rex maradványait vizsgálták. A csontokat kettévágva a kutatók csontvelőhöz hasonló anyagot találtak. Ez a szövet a ma élő nőstény madaraknál belülről borítja az üreges csontokat. A sűrű csontvelőn számos véredény halad keresztül, amelyek segítenek a tojások kialakulásához szükséges kalcium szállításában.

A T. rex a Theropodákhoz tartozik, amelyek az elképzelések szerint közelebbi kapcsolatban vannak a madarakkal, mint a ma élő hüllőkkel. Bár a Tyrannosaurus elég ormótlan volt még a futáshoz is, a csontjai belül mégis üregesek voltak. Ugyanez a könnyűsúlyú jelleg a madarak számára könnyebbé teszi a repülést. A velős csont megfigyelése a montanai leletnél azt jelzi, hogy ez a példány minden bizonnyal egy dínólány volt. A nőstény madaraknál a kor előrehaladtával csökken a csontvelő mennyisége. A vizsgált lelet velőscsontjának vékonysága arra utal, hogy a példány már a tojásrakó képességének a végső határához közeledhetett.

A dinoszaurusz példányok nemének megállapítása általában elég bonyolult. Az új módszeren kívül egyedül akkor lehetünk biztosak a kérdésben, ha tojásokat találunk a testüregben, minden más esetben találgatásra kényszerülünk. Néhány kutató azt javasolta, hogy a nőstényeknek erősebben díszített koponyája, illetve váza volt, ami jelentősen eltérhetett a hímekétől. Az ilyen elméleteket azonban szinte lehetetlen bizonyítani. Még az olyan ritka és szerencsés esetekben is, amikor két markánsan eltérő csoportra osztható populációt találunk, nehéz eldönteni, hogy melyik lehet a nőstény, és melyik a hím.

Az új módszernek sajnos vannak hátrányai is. Bár a csontvelő jelenléte bizonyíték lehet arra vonatkozóan, hogy az állat nőstény volt, az ilyen csontok hiánya még nem jelzi azt egyértelműen, hogy hímmel van dolgunk. Lehet, hogy egyszerűen csak nagyon rossz megtartásúak, és emiatt értékelhetetlenek a velős csontok. Ráadásul a vizsgálathoz az is szükséges, hogy a csontokat kettévágják. Szinte bizonyosra vehető, hogy egyetlen múzeumi kurátor sem repes az örömtől, amikor a kutatók ilyen kéréssel fordulnak hozzájuk.