A távolság betegei

Vágólapra másolva!
Aki látott már a rács mentén egész álló nap üveges tekintettel fel-alá poroszkáló tigrist, az tisztában lehet vele, hogy egyes fajok egyedei számára minden fogságban töltött nap gyötrelem. Kutatók arra keresték a választ, mi az oka annak, hogy egyes nagyvadak kevésbé, mások viszont látványosan szenvednek az állatkertekben.
Vágólapra másolva!

A fogságban tartott nagytestű ragadozókra - tigrisekre, jegesmedvékre, csimpánzokra - jellemző időtöltést, a ketrec vagy kifutó határa mentén járkálást a fogságban élő állatok viselkedésével foglalkozó kutatók korábban azzal magyarázták, hogy ezeknek az állatoknak hiányzik a vadászat, a prédaejtés "öröme". Számos állatkertben ezt úgy igyekeztek kiküszöbölni, hogy a ragadozók etetésekor azzal igyekeztek a vadászathoz hasonló élményeket biztosítani, hogy az élelmet különféle módokon - eldugva, a magasból lelógatva - tették csak elérhetővé az állatok számára. A helyzet azonban mindettől igen kevéssé javult.

Az oxfordi egyetemen dolgozó zoológus, dr. Georgia Mason viszont arra jött rá, hogy sokkal inkább a végeláthatatlan távolságok, a környezet változatossága, a portyázás hiánya az, amibe e fajok képviselői szó szerint belebetegszenek. A 35 ragadozó faj tanulmányozása során gyűjtött adatok szerint minél nagyobb egy faj természetes élőterülete, territóriuma, az általa rendszeresen bejárt terület, annál komolyabb problémákat fog jelenteni számára az állatkert zárt világa. A bezártságnak, a távolság hiányának gyakran igen súlyos következményei vannak: egyes fajoknál az agy egyes területeinek elvátozását eredményezi, ám viselkedésbeli rendellenességek szinte minden esetben megfigyelhetők.