Brit-német vita a háborús bombatámadásokról

A brit-német viszony legérzékenyebb pontja ma is a II. világháború. A nemzedékről nemzedékre öröklődő sztereotíp nézetek makacsságát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a brit fiataloknak a "német" szó hallatán elsőként Hitler, másodjára pedig a világháború jut az eszükbe. Az egyoldalú szemléletmód nem csak az ifjabb korosztály sajátja. Jól mutatja ezt a londoni könyvesboltok kínálata: a történelmi tárgyú, német vonatkozású művek között kizárólag a II. világháborúval foglalkozó kötetek találhatók.

Antony Beevor történész a "háborús rögeszmét" egyfajta kisebbségi érzésre vezeti vissza. Szerinte az angolok zöme nehezen tudja elviselni, hogy a vesztes németek gazdaságilag már 1959-re lekörözték Angliát: utóbbi megnyerte ugyan a háborút, ám alulmaradt a gazdasági vetélkedésben. Ezért keresnek vigaszt háborús hőseik dicsőítésében, felnagyítva önnön háborús szerepüket. (A szovjet hadsereg világháborús áldozatait éveken át a szőnyeg alá söpörték Angliában, s a mai napig alábecsülik az amerikai fél részét a szövetséges hatalmak győzelmében.)

Nem kockázatos azt jósolni, hogy vihart fog kavarni a szigetországban egy német történész minap kiadott könyve. Jörg Friedrich "Der Brand" (A tűzvész) című munkája a II. világháború idején német városok ellen intézett szövetséges bombázások célját, hátterét elemzi, számos egykori szemtanút szólaltatva meg. Központi témája: mekkora katonai haszonnal járnak a szőnyegbombázások, és indokoltak-e etikai szempontból?

A könyvből olyan kép kerekedik ki, hogy a brit légi háború Németország megbüntetését, a szigetországi városok elleni német támadások megbosszulását szolgálta. Erre következtet Friedrich abból, hogy a Royal Air Force válogatás nélkül bombázta a német városokat. A brit (és az amerikai) légierő összesen 161 várost és 850 falut pusztított el, a legtöbbjüket nem egyszeri csapással (mint Hamburgot vagy Drezdát), hanem módszeresen végrehajtott, többszöri bombázással.

Bírálja a szerző, hogy a britek távolról sem csak katonai célpontokat támadtak (ezek száma a háború vége felé óhatatlanul csökkent, miközben a légi támadások intenzitása fokozódott). Tették ezt a britek annak tudatában, hogy a polgári célpontok elleni légi támadások nem képesek megtörni a lakosság morálját; elvégre a brit városok elleni átfogó német bombázások sem kényszerítették térdre Anglia népét. Hogy Winston Churchill kormányfőnek és a légierő főnökeinek emiatt lelkifurdalásuk lehetett, arra Friedrich abból következtet, hogy London mindvégig titkolta a bombázások következményeit.

A könyvnek élénk visszhangja volt Nagy-Britanniában, ahol könyvkritikusok mellett neves történészek is elemezték. Kivételnek számít közöttük Mark Connelly, a kenti egyetem docense, aki szerint a britek és az amerikaiak abban bíztak, hogy a bombázásokkal szárazföldi invázió nélkül is megadásra késztethetik Németországot.

A legtöbb angol szakember viszont felhördült a kötet olvastán, eljutva a fő kérdéshez: akkor tehát Churchill - akit hazájában nemrég minden idők legnagyobb brit személyiségévé választottak - háborús bűnös lett volna?

A meredek kérdést Friedrich - aki ezzel több angol lapnak nyilatkozva is szembesült - diplomatikusan azzal védte ki, hogy közölte: jogi értelemben ez már csak azért is képtelenség, mert a győzteseket, ha követtek is el háborús bűnöket, nem szokták felelősségre vonni...

A Der Brand első kiadása napok alatt elfogyott, a müncheni Propylaen kiadó már nyomja a másodikat. A mű egy csapásra fölkerült a Der Spiegel húszas sikerlistájának 10. helyére, megközelítve a Guido Knopp által az SS-ről írt mű (5. helyezett) népszerűségét. Miközben a huszadik helyen áll a II. világháborús német menekültekről írott Günter Grass opusz (Im Krebsgang) - igaz, ez utóbbi március óta tartja magát a Der Spiegel listáján.

Mindezt baljós jelként értékelik Nagy-Britanniában. A "Der Brand"-ot újabb hullámnak tekintik abban az áradatban, amely az 50 éven át elhallgatott német háborús fájdalmakat eleveníti fel a közvéleményben. Friedrich szerint a tényeket "a nyugati ellenfelekkel való megbékélés érdekében nem volt szabad kimondani eddig; a megbékélés azonban mára olyan fokot ért el, hogy képesek vagyunk elviselni az igazságot".

Bár a Der Brand megjelenését nem érte meg, a nemrég elhunyt amerikai filozófus, John Rawls ítéletét szívesen idézte a német sajtó. Rawls szerint - akit "az igazságosság teóriája" tett híressé - egy demokratikus állam háborújában az ellenséges ország(ok) polgári lakossága soha nem válhat katonai támadások célpontjává. Szerinte a szövetségesek legföljebb a náci expanzió idején (1940 nyara és a sztálingrádi offenzíva 1942 novemberi elakadása között) nevezhették volna indokoltnak a német városok bombázását.

Raul Hilberg amerikai kutató a háborús sirámok erősödésében a német nép "emancipálódását" látja; szerinte a németek efféle művekkel "tesztelik a szabadságukat". Correll Barnett angol történész meglátása szerint viszont Friedrich műve nem egyéb, mint "veszélyes köntörfalazás a történelemről". A 600 oldalas könyv célja az, hogy erkölcsi szempontból egyenlőségjelet tegyen a nácik kimondhatatlan gaztettei és a Churchill által jóváhagyott szőnyegbombázások közé. "Ez a kötet kárt fog okozni a demokratikus Németországnak, és erősíteni fogja a szélsőjobboldalt" - jósolta Barnett.
   
Dorogman László