A béka éji dala

Egy ázsiai békafaj úgy váltogatja szerelmi énekének hangjait, hogy biztos lehessen benne: dala akár a dzsungel legtávolabbi sarkába is eljut.

Egy borneói békafaj (Metaphrynella sundana) az első olyan ismert állatfaj, amely képes felmérni környezetének akusztikai tulajdonságait, és azoknak megfelelően változtatni párzásra hívó énekét - állítja két kutató, Bjoen Lardner (Field Museum of Natural History) és Maklarin bin Lakim (Malaysia's Sabah Parks).

A borneói béka üreges, vízzel részben megtöltött fatörzsekből hallatja pulzáló szerelmes énekét. Annál nagyobb esélyük van arra, hogy daluk eléri a kívánt hatást, minél messzebbre képesek eljuttatni az üzenetet. Lardner és bin Lakim mesterséges körülmények között vizsgálták a szerelmesen kuruttyoló hímeket: a békákat egy üreges csőbe helyezték, amelyet részben vízzel töltöttek meg.

A következő éjjel elkezdték csökkenteni a vízszintet - 28 perc alatt mintegy 95 centiméterrel. Így megnőtt a csőben található levegő mennyisége, és a cső akusztikai tulajdonságai megváltoztak.

A béka azonban úrrá lett a változó környezeten: különböző magasságú hívásokat produkált, míg végre megtalálta azt a hangmagasságot, amelyik rezonálásra késztette a csövet.

Amikor a vízoszlop változó magassága miatt a rezonancia csökkent, a kétéltű türelmesen próbálkozni kezdett, megismételte az előző procedúrát, egészen a megfelelő hangmagasság megtalálásáig.

"Több tücsökfaj és nem egy béka is kihasználja a természetes üregek kínálta hangerősítést" - írja a két tudós a Nature című brit tudományos hetilapban.

"Tudomásunk szerint azonban ez az első feljegyzett eset, hogy egy állat nem pusztán él a rezonancia nyújtotta lehetőségekkel, de saját maga változtatja meg énekének magasságát, és a környezethez alkalmazkodva váltogatja a párválasztó hívójeleket."