Egy fantasztikusan érzékeny technikával első ízben sikerült a tudósoknak ép fehérjemolekulát kivonni egy kihalt élőlény fosszilis csontjaiból. Az oszteokalcin nevű fehérje - amely a csontképződésben játszik szerepet - egy kihalt bölényfaj (Bison priscus) egyik példányához tartozott, amely Szibéria örökké fagyott talajában konzerválódott.
Amennyiben a technológia érzékenységét sikerül tovább javítani, és lehetővé válik alkalmazása más fehérjék esetében is, egy új evolúciós vizsgálati módszer kerülhet a kutatók kezébe. Az amerikai és brit kutatók a Geology c. szakfolyóirat decemberi számában tették közzé szakmai szempontból áttörésnek értékelt eredményeiket.
Az evolúciós vizsgálatok legalapvetőbb és legrégebbi módszere, hogy összehasonlítják a különböző fajoktól származó maradványokat - például a csontokat -, s az így tapasztalt hasonlóságok alapján próbálják megállapítani a közöttük lévő rokonsági fokot (morfológiai, azaz alaktani módszer).
Ennél azonban sokkal több és pontosabb adatot szolgáltatnak a molekuláris biológiai összehasonlító vizsgálatok. A fehérjék és nukleinsavak összetevőinek sorrendjét megállapítva (ún. szekvencia-vizsgálatok) képet kaphatunk arról, mekkora az átfedés az egyes szekvenciákban, ami a rokonsági fok megállapításának igen megbízható és elegáns módszere. A klasszikus példa az ember és a csimpánz esete: a két faj genetikai állományának kb. 98%-a közös. Minél távolabb helyezkedünk el a törzsfán egy fajtól, annál nagyobbak a szekvencia-különbségek. Ezekkel a vizsgálatokkal felrajzolható az élőlények leszármazási viszonya, így információkat szerezhetünk a fontosabb evolúciós változásokról, például egy-egy élőlénycsoport felbukkanásáról is.
Ezeket a vizsgálatokat azonban csak élő szervezetek, azaz ma is élő fajok esetében lehet egyszerűen elvégezni. Más a helyzet, ha kihalt fajok maradványaiban keressük a molekulákat - ezek ugyanis viszonylag gyorsan lebomlanak. Az utóbbi időszak legjobb eredményeit az ún. mitokondriális DNS vizsgálata szolgáltatta.
Az ősi fehérjék utáni vadászat még jobb eredményekkel kecsegtet, a fehérjék ugyanis tovább megmaradhatnak, mint a DNS. Számítások szerint egy DNS-molekula nem maradhat fenn tovább 1 millió évnél, míg egy fehérje akár tízszer ennyit is kibírhat.