Újabb jégkorszak a láthatáron?<br/>

A legutolsó jeges periódus vége óta eltelt 10 000 évben (vagyis a holocén kor során) a Földön viszonylag meleg és stabil éghajlat uralkodott. Ez tette lehetővé, hogy az emberiség benépesítette az egész bolygót. Éppen ezért fontos lenne tudni, hogy várható-e újabb jégkorszak, és ha igen, mikor.

A klímakutatók arra a következtetésre jutottak, hogy lesz ugyan újabb lehűlés, de csak körülbelül 5000 év múlva. Továbbra is vitatott kérdés, hogy a földtörténeti múlt mit tud mondani a jövőről. A vizsgálatok alapján helytelen és félrevezető az a jelenleg népszerű értelmezés, hogy a holocén éghajlata egyedülállóan kedvező. A kutatók szerint a holocén nem is kedvező, és nem is példa nélküli a földtörténeti múltban. Ha pedig nincs semmi rendkívüli a jelenlegi éghajlatban, akkor nincs okunk azt feltételezni, hogy az eljegesedések nem fognak megismétlődni.

Geológiai adatok bizonyítják, hogy a Föld az elmúlt évmilliók során már átélte a jégkorszakok egymás után következő ciklusait. Hideg, jeges periódusok (glaciálisok) uralták a sarki és a közepes földrajzi szélességű területeket mintegy 100 000 évig, amit aztán az interglaciálisoknak nevezett rövidebb és melegebb időszakok szakítottak meg. Egyesek szerint a holocén is egy ilyen interglaciális, aminek körülbelül a fele már eltelt. Az eljegesedések ciklusai jól összeillenek a Föld Nap körüli pályájának ciklikus változásaival (Milankovics-ciklusok). Ez arra utal, hogy a pályaváltozások irányítják az eljegesedéseket.

Az eljegesedéseket a Föld pályaelemeinek változásai irányítják - részletesebben lásd ezen a címen

A Nap és a Föld konfigurációja gyorsan közeledik a 116 000 évvel ezelőtti állapothoz, amikor a legutolsó interglaciális befejeződött. Miközben az évi középhőmérséklet a Földön most emelkedik, a sarki átlaghőmérséklet állandó marad, sőt a jégtakaró a grönlandi magaslatokon tulajdonképpen terjeszkedik. A kutatók három különböző bizonyítékot használtak fel a Föld éghajlatának rekonstruálására a legutolsó interglaciálisra és az azt követő átmeneti időszakra vonatkozóan (128 000-106 000 évvel ezelőtt): az óceáni üledékeket, a tavi üledékeket és a sarki területek jégmintáit. Mindegyik közvetett adatokat nyújtott az egykori hőmérsékletről.

Az óceáni üledékek gyakori alkotórészei a foraminiferák (állati egysejtű szervezetek), amelyeknek a héjaiban mért oxigén izotópok adatokat szolgáltattak a kontinentális jég térfogatának globális változásiról. Az észak-európai tavi üledékekben lerakódott pollenek átmeneti állapotokat tükröznek a szárazföldön a mérsékelt erdős vidékek és a szórványos füves területek között, amelyek a hideg periódusok során dominánsak voltak. A sarki területek fúrómagmintáiban, az egymás után következő idős jégrétegekben csapdába esett vízmolekulák oxigén izotóp adatai alapján következtettek az egykori sarki hőmérsékletekre.

A jégtakarók kiterjedése a legutolsó eljegesedés idején

A kivételesen kedvező éghajlatú holocén elmélete egyetlen jégminta értelmezéséből nőtt ki, amelyet egy európai csoport gyűjtött Grönlandon 1992-ben. Az ebből származó oxigén izotópos adatok azt mutatták, hogy a holocén egyenletesen enyhe volt, míg az idősebb minták viszonylag erős hőmérséklet kilengésekről tanúskodtak. Az 1992-es adatok azonban nem egyeznek a később gyűjtött jégminták eredményeivel. Ezek szerint ugyanis a holocén a korábbi időszakokhoz hasonlóan ingadozó volt.

A Föld jelenleg felmelegedőben van. A trópusi és szubtrópusi területek alkotják a teljes felszíni terület 50%-át, ami erősen befolyásolja az átlaghőmérsékletet. Az eljegesedések viszont a sarki területekről indulnak, amelyek a Föld felszínének 14%-át alkotják. A jégkorszakok a pólusoknál évezredekkel azelőtt kezdenek kialakulni, mielőtt a hatásukat máshol érezni lehetne. A közelgő eljegesedésnek nem a globális átlaghőmérséklet a fontos indikátora ("kijelzője"), hanem inkább a sarkok és az Egyenlítő között mért hőmérséklet-különbség. Elméletileg minél nagyobb a különbség, annál nagyobb a valószínűsége, hogy vízgőz áramlik a trópusokról a pólusok irányába, ahol hó formájában esik le, és táplálja a jégtakarók növekedését. A globális felmelegedés fontosságát nem a globális átlaghőmérsékletre gyakorolt hatása adja, hanem hogy mennyire befolyásolja a vízgőz szállítását. Elképzelhető, hogy az üvegházhatás elősegíti az átmenetet az eljegesedés felé azáltal, hogy növeli a sarkok és az Egyenlítő közötti hőmérséklet-különbséget, és növeli a sarkok felé irányuló vízszállítást.

Az óceáni és tavi üledékekben feltárt adatok alapján a legvalószínűbb forgatókönyv a következő néhány ezer évre az lesz, hogy a jég mennyisége a sarki területeken lassan növekszik, fokozatosan csökken a tengerszint, és növekszik a sarkok és az Egyenlítő közötti hőmérséklet-különbség. A sarkok környezetét kivéve az óceánok és kontinensek viszonylag melegek maradnak, bár az éghajlat egyre inkább instabillá válik. Végül a sarkokon felhalmozódó jég elindul a közepes földrajzi szélességű óceánok felé, és a kontinensekre is elhozza a jégkorszaki állapotokat.

Dulai Alfréd

Ajánló:

Nagyszerű magyar nyelvű összefoglaló a témában, remek ábrákkal kísérve. Az oldal aljáról továbbléphetünk a pleisztocén jégkorszakok felé. Az eredeti sajtóanyag az UniSci honlapján. Jelentés a Föld helyzetéről (2000 tavasza) - Columbia Earth Institute.

Korábban: