Harmincezer áldozatot szedett a Mount Pelée

Száz éve játszódott le a történelem egyik legtöbb áldozatot szedő vulkánkitörése. A tűzhányó melletti város lakossága már korábban el akart menekülni, de a választások előtt álló politikusok meggyőzték őket: maradjanak.

A Mount Pelée-tűzhányó a Karib-tengeren található, Martinique szigetén. A vulkántól mintegy hat kilométerre délre helyezkedett el St. Pierre városa, amely egy évszázaddal ezelőtt a sziget fővárosa volt. A kitöréskor a városban tartózkodók száma megközelítette a 30 000 főt.

Ez a főváros szűnt meg létezni 1902. május 8-án reggel, 7 óra 52 perckor. A város teljes lakossága elpusztult az elképesztő erejű kitörésben. Mindössze két ember maradt életben, a csodával határos módon. A további szemtanúk, akik szerencsésen átvészelték a katasztrófát, a város kikötőjében horgonyzó hajókon tartózkodtak. De mi történt akkor reggel és miért pusztult el ennyi ember? A nagy robbanás előtt a vulkán ugyanis többször figyelmeztetett…

Az előzmények

A vulkán, amelynek magassága 1397 méter volt, egyszer már működött 1851-ben. Az akkori aktivitás nem sok gondot okozott, mindössze egy kis kitörés zajlott le, gyenge hamuszórással. A vulkán újraéledésének jeleit 1902. március 23-án észlelték először. Egy felderítőcsoport megmászta a hegyet, s amint a kráterbe néztek, megpillantottak egy másik, apró krátert, amelyben egy pocsolya terpeszkedett. A kis kráterből több helyen is kénes gázok törtek elő. A kráter neve Etang Sec (azaz Száraz Tengerszem) volt, s ez lett a későbbi kitörés centruma.

A vulkán április vége felé egyre aktívabbá vált. Gyakori robbanások, hamu- és kőzetkitörések követték egymást. Április 27-én újabb kutatócsoport indult, hogy megvizsgálja a vulkánt. Az Etang Secben a pocsolya helyén már egy tavat találtak, amelynek egy kis szigete is volt: egy fejlődő vulkáni kúp. A kitörések tovább folytatódtak és egyre hevesebbé váltak. A fővárosra hamueső szállingózott, és csípős kénes gázok terjengtek a levegőben. Ezek töménysége néha már olyan szintet ért el, hogy sokan nedves zsebkendővel az arcukon közlekedtek. Május 3-án már gyakori és hangos robbanások borzolták az emberek idegeit. A lehulló hamu ekkor már olyan sűrű és vastag volt, hogy a korabeli beszámolók szerint az utcán elnyelte a lovas kocsik kerekeinek zaját.

Kitörések és választások

Május 5-én aztán bekövetkezett az, ami már megjósolható volt az előjelekből. A felfelé nyomuló izzó magma szinte forrásig hevítette a krátertó vizét. A tó vize kizúdult a Riviere Blanche völgyébe, és elsöpört egy cukorgyárat, amely a tengerparton feküdt a vulkántól 5-6 km-re. A kiömlő forró víz 90 km/órás sebességgel száguldott végig a folyó völgyén, s közben hatalmas kőzetdarabokat, földet, sarat ragadott magával. A törmelékár a tengerre kiérve akkora hullámokat keltett, hogy elsüllyesztett egy jachtot, mindenkit elpusztítva a fedélzetén.

Ezt már komolyan vették St. Pierre lakosai, és sokan közülük megpróbálták elhagyni a várost. Ez azonban nem volt ínyére a város vezetésének. A szigeten május 10-ére írták ki a választásokat, és a részvételi hiány miatt aggódó politikusok létrehoztak egy bizottságot, melynek feladata a lakosság megnyugtatása volt. Egyes újságokban olyan nyilatkozatok jelentek meg, amelyek szerint a Mt. Pelée nem jelent nagyobb veszélyt a városra, mint a Vezúv Nápolyra. Bár ez meglehetősen kétértelmű megjegyzés volt, mégis azok a cikkek voltak többségben, amelyek a maradásra buzdítottak. Sajnos, a környező településekről is éppen itt kerestek menedéket az emberek, így a városban tartózkodók száma a pusztulás idején elérte a 30 000 főt.

A végzetes nap

1902. május 8-án reggel 7 óra 52 perckor aztán bekövetkezett a végzetes kitörés. Hogy pontosan mi történt aznap reggel, azt azóta sem tudjuk. Az egyik legmegbízhatóbb leírás egy francia csillagásztól származik, aki a várostól távol, egy magaslaton tartózkodott a katasztrófa idején. Ő két egymást követő robbanást figyelt meg.

A második robbanás felhője nagy sebességgel rohant a város felé. Furcsa mozgása volt, mivel szorosan a talaj felett haladt, miközben felfelé is egyre terjeszkedett. A megfigyelés szerint a gáz és törmelék keveréke igen sűrű volt. A páratlan jelenséget számos elektromos kisülés tarkította. Az ilyen ún. izzófelhő addig ismeretlen volt a tudomány számára. A hegy a későbbiek során még több hasonló kitörést produkált, így az ilyen jellegű működést Pelée-típusúnak nevezték el - amelynek egyetlen igazi jellegzetessége az izzófelhő.

A tomboló erőket jól illusztrálja, hogy összecsavarodott vastömbökről, háromtonnás leszakított szoborról, kötélszerűen összecsavart vasgerendákról szólnak a beszámolók. Mivel a fizikai pusztítás nem volt egyenletes, magyarázatot kellett találni arra, minek köszönhető a 100%-os halálozás. Kiderült, hogy a viharosan érkező forró gáz volt a bűnös. A városra ömlő tüzes gáz hőmérséklete a nyomok tanúsága szerint elérte a 600-700 Celsius-fokot - ezt a helyszínen talált olvadt üvegmaradványok és ruhák bizonyítják. A testeknek nem volt idejük megégni, ami arra utal, hogy a viharos, forró gáz csak pillanatokig volt jelen.

A két városi túlélő és a hajókon életben maradtak elmondása alapján még a következőket tudhatjuk. Reggel 7 óra 50 perckor egy robbanássorozat hallatszott a vulkán csúcsának közeléből, majd egy furcsa fekete felhő indult sebesen a város felé. Két perccel később a két ember kivételével mindenki halott volt, és a teljes város lángokban állt. Lángoltak a kikötőben álló hajók is.
Az egyik városi túlélő éppen a börtönben tartózkodott, mikor a katasztrófa bekövetkezett. Négy napig hevert föld alatti cellájában, mire kiszabadították. Ő csak egy rendkívül forró áramlásra emlékezett, amely betört az üregbe. Háta és lába csúnyán összeégett, de a rajta lévő ruhák nem gyulladtak meg, ami megint csak a folyamat gyorsaságát bizonyította. (Később kegyelmet kapott, s mint a "St. Pierre-i fogoly", komoly karriert futott be vándorcirkuszokkal.)

A másik városi túlélő egy cipész volt, akinek otthonát csak "súrolta" az izzófelhő. Egész családja odaveszett, így az ő megmenekülése tényleg csodaszámba ment. Éppen az udvaron tartózkodott, mikor óriási szélroham tört rá, és az ég elsötétedett. Berohant a házba, miközben úgy érezte, mindene ég. Többen is követték, akik szintén égéstől szenvedtek, bár égési nyomokat később nem találtak rajtuk. Ők pillanatokon belül valamennyien meghaltak.

A kitörés után

A város pusztulása után a kitörések tovább folytatódtak. Május 20-án ismét egy izzófelhő rohant végig a városon. Áldozatokat ekkor már nem szedett... Később is több hasonló kitörést produkált a hegy, amely még egy különös jelenséggel lépte meg a megfigyelőket. 1902 novemberében egy folyamatosan megszilárduló lávaoszlop jelent meg, amely naponta 10 métert nőtt, és nemsokára elérte a 310 méteres magasságot.

Békési Zsolt