Waterloo: majdnem sikeres haditervből végzetes bukás
Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Csatlakozzon hozzánk közösségi oldalainkon is!
1815. június 18-án a waterlooi síkon váltakozó szerencsével zajló ütközet, mire leszállt a nap, megpecsételte Napóleon száznapos visszatérését. A waterlooi vereséggel új szakasz kezdődött az európai történelemben.
Döbbenet és ováció – a kis korzikai ismét Franciaország földjén
1815. március elsején futótűzként terjedt a hír, hogy Cannes-ban 1500 emberével partra szállt Elba száműzött oroszlánja, Bonaparte Napóleon. A hír ideges nyugtalanságot váltott ki Párizsban; a nagy vehemenciával éppen a Bourbon-restauráció ügyén fáradozó XVIII. Lajos elsápadt, amikor hírül vette, hogy a „kis korzikai” ismét megjelent frankhon földjén.
Az uralkodó azonnal utasította Napóleon egykori renegát tábornokát, a Bourbon-zsoldba lépett Ney marsallt, hogy seregeivel azonnal induljon délre, és számolja fel a „parvenü császár” lázadását. Bécsben, a napóleoni idők utáni Európa újrarajzolásán marakodó főméltóságokat a bécsi kongresszus udvari bálján érte a hihetetlen hír.
A burgbéli rendezvénynek, a finomkodó cselszövéseknek, az előkelő társasági pletykálkodásoknak és a háttérzenét szolgáltató vonósok menüettjének a bombaként robbant hír pillanatok alatt véget vetett.
Napóleon nem sok időt vesztegetett az elegáns földközi-tengeri városkában;
nem törődve a hatalmas ovációval és a tömeg extatikus ünneplésével, hívei apró seregével azonnal Párizsnak vette az irányt.
A délfrancia helyőrségekben, ahogy a katonaság hírül vette az egykori szeretett vezér visszatérését, sorra álltak át az ezredek Napóleon zászlaja alá. A Labédoyére ezredes parancsnoksága alatt álló grenoble-i helyőrség volt az első, amely a tömeg tomboló ünneplése közepette a városon átvonuló császár mellé állt.
Ugyanezek a jelenetek játszódtak le a Párizs felé történt gyors menetelés idején;
Lons-le-Saunier-ben maga Ney marsall, a királyi hadak főparancsnoka esküdött fel ismét Bonaparténak.
Az egyre riasztóbb hírek hallatán XVIII. Lajos március 13-án udvartartásával Gentbe menekült. Március 20-án Napóleon az ellene küldött hadak élén, a párizsiak lelkes ünneplése között vonult be a „fény városba” – Franciaország ismét a császár lábai előtt hevert.
„Ezt nem tűrhetjük el, uraim!”
Az 1814 szeptembere óta ülésező bécsi kongresszus már-már újabb háborús konfliktussal fenyegető parázs viták színhelyévé vált 1815 kora tavaszára. A „nagyhatalmi koncert” tagjai, elsősorban Poroszország és I. Sándor orosz cár között Lengyelország felosztása miatt alakult ki makacs, késhegyig menő vita.
A kortársai által a háta mögött csak a „hazugság atyjaként” emlegetett zseniális köpönyegforgató és éles eszű diplomata,
Talleyrand herceg kitűnő érzékkel ugrasztotta egymásnak a marakodó nagyhatalmakat, hogy a konfliktusból Franciaország számára kovácsoljon minél több előnyt.
Opponensének, az agyafúrtságban szintén kiemelkedő másik intrikaművésznek, Klemens von Metternich hercegnek – aki semmitől sem tartott jobban, mint hogy a bécsi kongresszuson kipattant nézeteltérések nyomán újabb nagyhatalmi összetűzés alakul ki az amúgy is gyengélkedő Habsburg Birodalom tőszomszédságában –, egyenesen kapóra jött Napóleon partraszállásnak híre, a nézeteltérések elsimításában.
Az összes európai nagyhatalom számára egyformán ijesztő emlékű Napóleon színrelépése riadóként hatott;
Lengyelország kérdésében napok alatt megegyeztek, és március 25-ére meg is alakult a Napóleon-ellenes „hetedik koalíció”,
a francia császár leverésére létrejött katonai szövetség.
Háború nélkül nem megy
Napóleon, miután megérkezett Párizsba, kiáltvánnyal fordult az európai nagyhatalmakhoz, amelyben békés szándékairól győzködte a kontinens koronás főit azt hangoztatva, hogy Franciaország békéjének biztosításán kívül semmi más szándéka nincs.
A Bécsben tanácskozó hatalmasságok azonban gyorsan konszenzusra jutottak arról, hogy Európa békéjére éppen Napóleon franciaországi felbukkanása jelenti a legnagyobb veszedelmet, amit azonnali katonai fellépéssel kell felszámolni. A Napóleon-ellenes szövetségbe tömörült hatalmak, Ausztria, Poroszország, Nagy-Britannia és Oroszország a háborús készülődés jegyében sietve hazarendelték Párizsban állomásozó követeiket.
Mindez meggyőzte Napóleont, hogy újból elfoglalt trónját csak háború árán tudja megtartani, ezért nyomban hozzá kell fognia hadserege megszervezéséhez. Hatalmának közjogi megalapozásához olyan új alkotmányt konstruáltatott, amely óvatosságból ugyan nyíltan nem diktatórikus, de a korszellemnek megfelelően nyilván nem is demokratikus.
Az új alkotmányt, amelyet népszavazással erősíttetett meg, 1815. június 1-jén, hatalmas népünnepély keretei között hirdették ki a Mars-mezőn.
A színpadias külsőségekhez mindig is mélyen vonzódó császár magára díszes hermelinpalástot öltve és homlokát aranydiadémmal ékesítve úgy tette le az esküt az új alkotmányra a mezőn felállított oltár előtt, mint az ókori Róma imperátorai.
A harsányan teátrális esemény után azonban kiderült, hogy a francia nép már sokkal óvatosabbá vált Napóleon korábbi hazárd jellegű vállalkozásai miatt.
A haderő felállítása ugyanis nem ment minden zökkenő nélkül,
nem mindenki lelkesedett az újabb, egész Európával szemben meghirdetett háborúért.
Ismét harcba indul a nagy armada
Napóleon június 2-án kiadott hadparancsában lelkesítő felhívást intézett katonáihoz. Másnap a teljes francia haderő felkerekedett.
Napóleon, a kiváló stratéga felismerte, hogy a szövetséges hatalmak egyesített haderejének óriási túlerejével szemben nem lenne esélye.
Haditervének az volt a lényege, hogy első lépésben a brit és a porosz hadtestekkel külön-külön végez, megakadályozva az egyesülésüket.
Ezért gyors támadó hadműveletet határozott el a Belgium területén felvonuló Arthur Wellesley, Wellington első hercegének parancsnoksága alatt álló brit, németalföldi és német, illetve a Gebhard Leberecht von Blücher gróf tábornagy vezette porosz hadtestek ellen.
Wellington hercegének parancsnoksága alatt összesen 67 000 brit és szövetséges katona állt fegyverben, Blücher tábornagy hadereje pedig 60 000 főt számlált, szemben Napóleon összesen 73 000 katonájával.
Elszánt roham – majdnem siker koronázta a napóleoni haditervet
Eleinte úgy tűnt, hogy Napóleon terve beválik.
Június 16-án Ligny mellett a francia csapatok megfutamodásra kényszerítették Blücher seregtesteit,
és ez előrevetítette annak reális lehetőségét, hogy még azt megelőzően sikerül megakadályozni a poroszok egyesülését Wellington hadseregével, mielőtt Napóleon megütközne a brit-szövetséges ármádiával.
Napóleon azonban félreérthető parancsot adott hűséges hívének, Emmanuel de Grouchy marsallnak a megfutamított porosz seregtestek üldözésére és bekerítésére.
Grouchy tábornagy csak megkésve, június 17-én egy, a főerőktől elszakadó 30 000 fős csapatkontingenssel és tévesen nem a Blücher marsall parancsnoksága alatt álló porosz sereg, hanem egy Johann von Thielmann tábornok vezényelte leszakadt kisebb csapategység üldözésébe kezdett.
A másnap kibontakozó döntő ütközet kimenetelében ez a tévedés komoly szerepet játszott. A június 18-ra virradó éjszaka Blücher komoly erősítést kapott a gróf Friedrich Wilhelm von Bülow Dennewitz tábornok parancsnoksága alatt beérkező porosz IV. hadtest személyében.
Von Bülow Dennewitz gróf jól felszerelt és pihent egységei nem vettek részt a ligny-i ütközetben, így az erőviszonyok a Napóleon-ellenes szövetséges hadak javára billentek át.
Waterloo, a végzet szimbóluma
Wellington Quatre Bras-nál állomásozó csapatai számára a poroszok ligny-i veresége tarthatatlan helyzetet teremtett. Elkerülendő az erőfölényben lévő franciák újabb támadását, a herceg június 17-ének éjszakáján, kihasználva az esős időt, csapatait visszavonta Waterloo határába.
Wellington a Hougomont majortól kezdve a balszárnyán lévő két kisebb tanyáig, La Haie-ig és Papelotte-ig terjedő vonalon állította fel a haderejét. Június 18-án felvirradt a döntő ütközet napja. Az egész éjszaka szakadó eső miatt felázott, süppedőssé vált talaj komolyan hátráltatta Napóleon legfőbb ereje, a félelmetesen pontos francia tábori tüzérség felvonultatását. A lövegek helyenként kerékagyig süppedtek az agyagos sárba, emiatt a hadrend kialakítása csak vontatottan haladt.
A császárt migrén és hasfájás gyötörte, de főfájását csak fokozta, hogy
nem kapott semmilyen információt a ligny-i ütközet után „elpárolgott” Blücher-féle porosz hadak helyzetéről.
Déli fél tizenkettőkor a francia lövegek sortüzével vette kezdetét a világtörténelembe később waterlooi csataként bevonult ütközet.
„A gárda meghal, de nem adja meg magát!”
A kombinált lovassági roham és a gyalogság támadása előtt Napóleon a francia ütegek segítségével szerette volna megbontani Wellington arcvonalát. Csakhogy a leleményes herceg a támadásra váró erőit egy lanka jótékony takarása mögött helyezte el, és a süppedős talaj is sokat rontott a becsapódó gránátok hatékonyságán. Napóleon úgy értékelte, hogy Wellington arcvonalán a jobbszárny – ahol a tartalékerők koncentrálódtak – a gyenge pont.
Ezért a Hougmont major területén állomásozó brit csapatok ellen indította az első rohamot. Annak ellenére, hogy az öldöklő kézitusában a francia gránátosok egyszer még a majorépület udvarára is benyomultak, nem sikerült megfutamítaniuk az elszántan védekező briteket. Viszont a délután fél kettőkor Ney marsall által megindított támadás sikerrel járt: a franciák elfoglalták La Haye Saint-et, ezzel megingott a brit arcvonal dereka.
Az elképzelhető legkockázatosabb helyzet”
– reagált angolos nyugalommal Wellington hercege a befutott rossz hírre.
A siker kiszélesítésére Napóleon bevetette egyetlen tartalékát, az elit Császári Gárdát, amely az ismétlődő sortüzek és kartácseső ellenére halált megvető bátorsággal megrohamozta a brit szövetséges német Brunswick- és Nassau-féle alakulatokat.
A fenyegetővé vált helyzetet az az 1500 fedezékben lapuló brit gárdista mentette meg, akik fedezékükből felemelkedve, oldalról gyilkos puskatűzzel árasztották el a velük nem számoló Császári Gárdát, amely története során először kénytelen volt megfutamodni.
Beteljesedik a bukás
Nagyjából azzal egyidejűleg, amikor a maroknyira olvadt császári gárdistákat körbekerítették, Blücher „fantom”-serege – amelyről Napóleon azt hitte, hogy Emmanuel de Grouchy marsall csapatai már felszámolták – Plancenoit-nál felbomlasztotta a francia hadrendet.
Itt bosszulta meg magát a korábbi félreérthető parancs, amelyet Gruchy megpróbált szó szerint betartani, a poroszok üldözésére.
Figyelmen kívül hagyta tábornokai kérlelését, hogy forduljanak vissza, a nagy csatazaj irányába,
és mire rájött, hogy nem Blücher főerőivel ütközött meg, már minden elveszett.
Plancenoit elfoglalásával a vereség beteljesedett; a leharcolt és komoly létszámhátrányba került francia alakulatok meginogtak, majd fejveszett menekülésbe kezdtek.
A császár sokáig nem akarta tudomásul venni a bukást, csak alkonyatkor vonult vissza a Régi Gárda két zászlóaljának fedezetében. Mire lenyugodott a nap, 34 000 francia katona holtteste borította Waterloo esti homályba temetkező síkságát.
Párizsból Szent Ilonára
A waterlooi csatavesztés után Napóleon Párizsba menekült.
Itt néhány napig még azzal áltatta magát, hogy újabb sereget toboroz, és Párizs mellett mér majd döntő vereséget a szövetséges hadakra.
Waterloo sokkoló veresége után azonban már nem tudta megnyerni a parlament támogatását további kétes vállalkozásaihoz.
Mi több, a parlament feloszlathatatlannak minősítette magát. Száz nap alatt nagyot fordult a világ; a viharos ünneplés és harangzúgás helyett,
a képviselők hangosan azt követelték Napóleontól, hogy mondjon le.
Noha a hadsereg még engedelmeskedett neki, ahhoz már nem volt elég bátorsága a megromlott egészségű császárnak, hogy mint egykor, 1799 novemberében, katonaság segítségével kergesse el a hatalmát keresztező képviselőket.
Továbbra is a jó szerencséjében bízott, nem érzékelve, hogy az 1812-es katasztrófa, amely visszavonhatatlanul kikezdte hatalmát, Waterlooval teljesedett be.
Végül belátva, hogy elhagyta minden szerencséje, június 22-én, pályafutása során immár másodszor, aláírta lemondási nyilatkozatát.
Napóleon július 15-én, lényegében a britek foglyaként szállt fel őfelsége Bellerophon korvettjére.
A hadihajó dagadó vitorlákkal vágott neki a végtelen tengernek, hogy az Atlanti-óceán déli vízsivatagában megbúvó parányi szigetre, Szent Ilonára vigye fejedelmi foglyát. Napóleon soha többé nem látta meg az európai partokat.