Ruttkai Éva, Lukács Margit és a magyar szinkron születése
Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Csatlakozzon hozzánk közösségi oldalainkon is!
A szinkron története a hangosfilm megjelenésének pillanatával kezdődött el: a gyártók és mozik üzemelteti rögtön tudták, hogyha nem találnak ki valamit a filmek országhatárokon átívelő megértésére, akkor nagy bajba kerülnek. A technikai fejlesztésekben a húszas-harmincas évek magyar szakemberei jártak a legelőrébb. Az alábbi összeállításban – a Szinkronika című lap segítségével - a korabeli újságok tudósításai alapján bemutatjuk a kezdeti szárnypróbálgatásokat és azok hatásait. Hamarosan 85 éves lesz a magyar szinkron, többrészes cikksorozattal készülünk, ez az első rész.
A szinkronizált színdarab
A Színházi élet 1930-ban írt az itthon kitalált szinkronizált színdarab ötletéről. A prágai „Felszabadított Színház" állt elő azzal az ötlettel, hogy a színpadon játszó színészek nem beszélnek, csak tátognak, és a hangot a függönyök mögött elbújt kollégáik adják.
„Ennek a mókának egy primitívebb vállfaját már a pesti kabaré közönsége láthatta, de a prágai rendezés ötletessége valójában ott kezdődik, hogy az angol nyelvű mikrofon halandzsát a mulatságos pótfeliratok tolmácsolják a közönségnek. Ebből persze rengeteg félreértés és vidám helyzet adódik, amit a közönség folytonos nyíltszíni tapssal és hangos derültséggel honorál" – írta a Szinkronika.
A hangosfilm nyelviskolája
A Pesti Hírlap 1936-ban foglalkozott a témával mélyebben. A cikk írója szomorúságát fejezte ki azért, hogy a nézők elfelejtették a „silent" mozit (azaz a némafilmet) a frissen megjelent „talkie" miatt.
„A mozi a némafilmmel született, a némafilm segítette át küzdelmes hőskorán és emelte a diadal legragyogóbb csúcsáig, mégis a mai moziközönség úgy elfelejtette a 'silentet", mintha sosem létezett volna. A modern film zenél, beszél, énekel – de mégsem zavartalan az örömünk benne. A technikusok lángelméje megoldotta a néma celluloidszalag nyelvét,
megtanította a filmet beszélni.
A hangosfilmet azonban csak azon a nyelvterületen élvezik teljesen, amilyen nyelven a film készült. A hangosfilmnek újabban 'nyelviskolába' kell tehát járnia, hogy minden ország közönségéhez a maga nyelvén szólhasson. A hangosfilm nyelviskoláját szaknyelven úgy hívják, hogy szinkronizáló laboratórium. A tanítási módszer pedig a mostanában oly sokat emlegetett szinkronizálás" – állt a szövegben.
A korai technika a filmkészítésből indult még ki. A felvételnél egy daruszerű állványról lógattak mikrofont a beszélő fölé, ezt kötötték össze a felvevő berendezéssel.
„A mikrofon rezgései nyomán rezegni, vibrálni kezdett egy finom fénysugár és cikázó, zegzúgos vonalakat, vagy halványabb és világosabb csíkokat rajzol egy pergő filmszalagra.
Ezek a vonalak és csíkok a hang fényképei.
A hangot és a képet két különböző, de egyszerre, egymással egyidejűleg – műszóval szinkron – forgó filmszalagra veszik, s később a kettőt összemásolják akként, hogy az a keskeny sáv, ahol a hang-fényképek vannak, a kép-film oldalára kerüljön. Ezt az eljárás „szinkronizálásként" határozta meg a cikk írója.
Az első magyar szinkron
A Színházi Élet 1935-ben adott hírt az első szinkronizált film bemutatójáról, egész pontosan a film fordítója, Lakner Artúr mesélt a munkálatokról.
„Most tanítom Nóti Károly Négy és fél muskétását a magyar szóra. Ez lesz az első magyarra szinkronizált nagyfilm. A Magyar Filmiroda külön épületében most szerelték fel a zseniális Pulváry mérnök csoda okos gépeit. A filmet egy asztalon leforgatjuk, s az itt felszerelt papírszalagra a gép maga felrajzolja a hangok magas kitörését, vagy monoton, egyhangú hullámzását. A hullámvonalat maga a gép írja, a szöveget Pattantyús vagy Walter urak, akik olyan érzékenyek, mint a műszerek, írják alá. Miután aláírták az eredeti német vagy angol nyelvű szöveget következik a dramaturg munkája. Ez esetben az enyém" – lelkesedett.
„Nyolc napig ültem a sötétben, fülemen fülkagyló, előttem tenyérnyi vásznon ment a film, s minden mondatnál vagy szónál megálltam, hogy magyar szöveggel helyettesítsem le Nóti Károly pompás szövegét. A munka hasonlít a keresztrejtvény-készítéshez, de az ember is belejön. Az ötödik felvonásnál már úgy ment a munka, hogy nemcsak Nóti mester tréfáit adtam vissza, de megjött az én tréfás kedvem is" – újságolta.
A felvétel aztán olyan pontos és egyszerű, hogy szinte kísérteties, vélte. „Az asztalon az előírt tempóban futni kezd a film, a színész pedig abban a tempóban olvassa be a szöveget, ahogy a jelzés figyelmezteti. A szöveg fut, a színész azt olvassa be, ami a két vonal közé esik! Olyan pontos ez a munka, hogy mindenkit meggyőz a Pulváry-rendszer tökéletességéről!" – közölte boldogan.
Színésznagyságok meséltek
Ruttkai Éva és Lukács Margit már az első filmek szinkronjában megszólaltak, és erről a Szinkronika című lap hasábjain meséltek.
Ruttkai Éva így emlékezett: „Én 1935-ben szinkronizáltam először. A film címére is emlékszem: A Lourdes-i csoda. Francia film volt. A szinkronrendező Balogh bácsi, Balogh Béla volt.
Egy pincében folytak a felvételek,
amelynek a falai körbe voltak rakva homokzsákokkal. Gondolom, talán az akusztika miatt. Iván, a kisebbik bátyám volt a főszereplő. Egy béna kisfiút szinkronizált, akit elvisznek Lourdes-ba és ott megtörténik vele a csoda, gyógyultan tér haza. Én már tudtam akkor olvasni, ez volt a szerencsém, mert a film alatt futó szalagról kellett leolvasni a szöveget."
Lukács Margit először a Pulváry-féle Filmirodában szinkronizált1936 táján. „Sose felejtem el, egy szalagon futott a szöveg. Ha két vonal közé beérkezett egy szó, azt ki kellett mondani. Ez még olyan szinkron volt, ahol
nem a figurát figyeltük, hanem a szöveget.
Olvasni kellett, mint egy kottát... Viszont igazi szinkronfeladat volt később, amire boldogan emlékszem vissza A vád tanúja című filmben Marlene Dietrich, a Phaedra című filmben Melina Merkuri magyar megszólaltatása."
Cikksorozatunk 2. részében a Pannónia Szinkronstúdió épületével és a korai évekkel foglalkozunk.