Pásztor Anna: Rengeteget kaptam az élettől
Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Csatlakozzon hozzánk közösségi oldalainkon is!
Nem ő lesz az a zsűritag, aki gorombán eltanácsol valakit egy tévéshow-ban, mert úgy véli, énekelni emberi jog. Az Anna and the Barbies énekesnője mesélt gyerekkoráról, Bereményi Gézáról, Cseh Tamásról, kalandos fiatalkoráról. Belecsöppent egy angliai kémsztoriba, az utóbbi négy évben két gyereket is vállalt. Mindhárom zsűritársáról is elmondta őszintén a véleményét.
„Ha nem sietsz megváltoztatni a világot, akkor a világ változtat meg téged” – tartja a mondás. Pásztor Annát láthatóan nem változtatta meg. Maradt a kamaszos, tinédzseres lendület?
Ha ez látszik belőlem, akkor annak örülök, mert igazából nem sokat változtam: csak hozzám adódtak színek. És nem is nagyon akartam kimozdulni abból, ami mindig is voltam, függetlenül attól, hogy időközben gyerekeket szültem, zenekart alapítottam. Ezek mind csak extra színeket hoztak, és tudatosan próbálom megőrizni gyermeki énemet.
Igazából én nem lázadó voltam, hanem egy hiperaktív gyerek.
Nem volt feltűnési viszketegségem, de napi 24 órában üzemeltem, fociztam, fára másztam, majd olyan 15 éves korom körül azzal találtam szembe magam, hogy gyerekből nő lettem, és várták, hogy az utóbbinak megfelelő szerepet vegyem fel.
Volt valami konkrét esemény, ami megmaradt?
Egyszer a fiúk kiállítottak a focipályára, úgy nyolcan, hogy itt az idő, most válasszak közülük, mert holnaptól járnom kell valakivel. De én mindig úgy jó tízéves késésben vagyok a koromhoz képest, akkor sem tudtam mit kezdeni a helyzettel... Hülyék vagytok, mondtam, és elmentem.
Milyen zenék, stílus ment akkoriban?
Én amolyan „csináld magad, sufnituning” punk voltam, mindenfélét hallgattam. A jelvényeimet is én csináltam, bolhapiacokon vettem párat, azokat alakítottam át, miközben nagypapa szekrényéből öltözködtem. Az első kazettám, amire emlékszem, popzenés válogatás volt, a falakon meg a Bravo magazinok középső, dupla oldalai, azokat meg tudtuk venni. Madonna, Billy Idol, U2, ilyesmi. Poppal nyitottam tehát, a gimnázium első osztályától pedig Depeche Mode, Cure lett a kedvenc, majd később a Sex Pistols, de furcsa módon közben Boy George is bejött, sokféle stílus tetszett. Kinézetben pedig már lázadó voltam, jártunk a Fekete Lyukba, zöld volt a hajam, fekete a rúzs.
Az iskolában mit szóltak ehhez?
Hazazavartak. Olyan is volt, hogy nullásgéppel szinte kopaszra borotváltam a fejemet, hajcafatok lógtak itt-ott, de azok is zöldek voltak. Haza kellett mennem fejkendőt venni. A barátnőm pirosra festette a tincseket, én zöldre,
mintha skorbutosok lettünk volna, úgy néztünk ki...
Gitárral, görkorcsolyán, kockás szoknyában, lukas harisnyával, saját gyártású jelvényekkel érkeztem a sulihoz, kezemben úszótalp: érdekesen néztem ki. Most alterosnak hívnák, de mi hippinek éreztük magunkat: kiültünk a dombra, és felolvastuk a verseinket. Öreg Tyúkok Egyesülete, ez volt a nevünk, heten voltunk benne. A gimi tetejére is kiültünk napozni, ahová persze tilos volt – mindennek ellene mentünk.
A versek megvannak még?
Olyannyira, hogy a tavalyi albumunkban a Macska című dal abból az időből jön. 15 évesen írtam azt a verset, és azóta is ugyanúgy érzek, nem kellett belenyúlni. Az öcsém a zenekar gitárosa, megmutattam neki, egy bluesalapú nóta volt: eleinte nem tetszett neki, de megfenyegettem, hogy akkor a Lovasival megcsinálom... erre már az öcsém is összeszedte magát. A közönség pedig nagyon szereti, velünk üvölti a dalt.
Gyerekkora érdekes színfoltja, hogy Bereményi Géza lányaként közelről szemlélhette, hogyan születik egy-egy Cseh Tamás–Bereményi-dal Balatonszepezden.
Valójában három apám van, kettő nevelőapa. Kicsit bonyolult a helyzet, de mind a három remek ember. Visszatérve Szepezdre, sokat voltam ott valóban, sok hétvégén, nyáron meg még többet. A hátsó szobában jöttek össze Tamással, ott dolgoztak. Géza hozott szöveget, Tamás pedig akkordokat talált ki rá. Eztán Géza addig csiszolgatta a szöveget, amíg jól kijött. Egyik nem szólt bele a zenei dolgokba, a másik meg a szöveget nem akarta átformálni,
ennyire tisztelték egymást.
Lent az alagsorban volt egy betonbunker, egy cellaszerű szoba, csak egy asztal, egy priccs és egy kényelmetlen faszék volt benne: mint egy szerzetesi kamra, ott dolgozott Géza.
Egész nyáron?
Persze strandra is járt azért velünk... Szerettünk ott lenni nyáron, az ablakból lehetett látni a Balatont, fenn pedig klasszikus zene szólt. Révfülöpre jártunk át Cseh Tamásékhoz, emlékszem egy jó kis vendéglőre, ahol rántott csirkét ettem sokat. Ők akkor már indiánkodtak, bár ebbe Géza nem nagyon szállt be.
Veszekedtek néha?
A Tamás és Géza közti alkotói folyamatokban nem voltak viták, de apámmal amúgy is nehéz összeveszni, a hangját sem emeli fel soha. De nem is láttam bele annyira a munkakapcsolatba. A pesti lakás volt inkább átjáróház, ott tényleg jöttek-mentek a filmrendezők, színészek, írók, művészek. Ott voltak nagy viták, beszélgetések, bor és sajt mellett, miközben állt a cigarettafüst... nagy értelmiségi beszélgetések mentek.
Sok évet élt kinn. Miért jött haza Angliából, az USA-ból?
Nyolc év után elkezdtem érezni, hogy harmad-, negyedrangú polgár vagyok. Amíg valaki nem próbál ott igazából beilleszkedni, addig oké, de amikor már letelepedne, megérzik ezt a helyiek, és szépen lassan kinyomják. Én ugyan a jég hátán is megélek, de kinn éreztem ilyet. Eseménydús évek voltak: dolgoztam az Üdvhadseregnél, mosogattam, takarítottam, diszkóban táncoltam, mindenfélét átéltem, amolyan rejtői karakter voltam, még kémsztoriba is belekeveredtem.
Ez hogy történt?
Néztem az álláshirdetéseket, és volt egy olyan, ahol rátermett, félelmet nem ismerő fiatal hölgyet keresnek kalandos munkára. Egy nightclubban kellett dolgozni, bemikrofonoztak, hogy vegyem fel az ott lézengő orosz vendégek beszélgetéseit, ügyleteit. Én nem voltam gyanús, akcentusom is volt, angolul tanultam akkoriban. Pár hétig ment ez, heti négy-öt alkalommal. Nem kellett beszélgetnem a feltételezett drogkereskedőkkel, sőt, innom sem kellett alkoholt, semmi ilyesmi. Üdítőt ittam, elvoltam ott, de
amikor elmondtam a kedvesemnek, hogy Mata Hari vagyok, akkor ideges lett,
és kérte, hogy hagyjam abba. Érdekes, de soha nem volt veszélyérzetem, őrangyalok vigyázhatnak rám. Drogos, piás mélyrepüléseim soha nem voltak, de simán belegyalogoltam például ebbe a helyzetbe: nem gondoltam, hogy bajom lehet, hiszen a rendőrség rakta rám a mikrofonokat!
Hol volt jobb, az USA-ban vagy Angliában?
Az Egyesült Államokat gyerekként élveztem inkább, bejártunk sok várost, sok helyen laknak rokonok. Szörföztem, kólát ittam, rengeteg banánt ettem, jártam Disneylandben: rágógumiszaga volt Amerikának, és ezt azóta is érzem. Felnőttként New Yorkban voltam, ott tönkrement mindkét térdem. Tánciskola mellett dolgoztam, a nagy megterhelést nem bírtam. Jóformán belerokkantam, mert öt évig építettem a kinti karriert... társulatom volt, de pár hét alatt összeomlott minden, és hazajöttem.
A párja kinn volt?
Régi diákszerelem a miénk. Összejöttük, de aztán különváltunk, én először nélküle mentem ki Angliába. Egy évvel később jött utánam. Ő építőmérnök, később Stockholmban, Dubajban dolgozott, én meg az USA-ban éltem. Nem fogtuk egymás kezét, mindketten jártuk a saját utunkat. És amikor találkoztunk, akkor mindig elmentünk meginni egy bambit, majd így szépen összebútoroztunk. A párom öt éve jött haza, hároméves a fiunk.
Házasság nem lesz? Vagy az kispolgári dolog?
Nem, soha nem is volt bajom a kispolgársággal. Ha nincs fontos dolgom, kispolgárabb vagyok bárkinél, képes vagyok alulöltözni saját magamat. A deszkás fiúknak például kényelmes gatyája van, így ilyesmit is felveszek... Bolyhos, kiseggelt tréningnadrágot is felveszek, de abban már nem megyek le a boltba.
Édesanyjával milyen a kapcsolata?
Nem nagyon szokott beleszólni az életembe. Egyszer hazahoztam Magyarországra az akkori barátomat, csak épp azt felejtettem el elmondani itthon, hogy a fiú Angliában született ugyan, de jamaicai fekete. Anyukám azért nézett egyet, talán csuklott is, akkoriban kevesebb külföldi járt mifelénk... Egy táncos-koreográfus fiú volt, kalandos időszakban voltunk együtt, bejártunk több országot, például Barcelonában, a Ramblason is táncoltunk breaket.
Kikkel van jóban a hazai popzenében?
Sokakkal, mindenevő vagyok. Annyira szerencsés helyzetben van az Anna and the Barbies, hogy szeretnek minket a kollegák. A nagy öregek és a fiatalok is. Például Tátrait felhívtuk, hogy jönne-e velünk zenélni, és elsőre igent mondott.
Sok együttessel és előadóval vagyunk jóban,
Tóth Vera például jó barátom. Egy kezemen meg tudom számolni, hány barátom van, és ő az egyik. Ő egy hedonista, bulizós csaj amúgy, erről az oldaláról nem ismerik sokan.
Honnan az ismeretség?
Egyszer lejött a Wigwamba egy koncertünkre, láttam, hogy a nézők közt énekli a dalainkat, felhívtam a színpadra – és hatalmasat énekelt. Ott maradt, velünk bulizott, hajnali háromkor még segített is összepakolni. Ő más nő, más ember, mint én, a zenei spektrum másik végén van, de isteni a humora, és nagyon helyes. Ha mi ketten belevetjük magunkat az éjszakába, akkor nagy röhögések vannak, de Tapolcára is lementem borozni vele.
És Péterfy Bori? Ő még ilyen őrült nő a magyar popzenében.
Egy darabig kerülgettük egymást, ráadásul össze is raktak minket néha fesztiválokon, ami elég nagy hülyeség. Aztán terhes lett, ment az utcán nagy pocakkal, találkoztunk, gratuláltam neki. Aztán amikor én lettem terhes, felhívott, és nekem ajándékozta a babaágyat, a fürdetőt, a babakocsit, jóformán mindent, amit nagyon köszönök. Legutóbb Lovasi darabjában találkoztunk... összefutunk, de nem vagyunk egymásba kapaszkodós barátnők.
Azt nyilatkozta, hogy az anyaságtól tartott, mert abból nem lehet kilépni csak úgy, ha nem tetszik. Riasztó a nagy felelősség?
Féltem persze, de csak elsőre: a második terhességnél már nem voltak bennem kételyek. Az elhatározás gyorsan jött, de az anyává válás során a színpadot is át kellett alakítani, mert a hetedik hónapban is felléptem még: el kellett érni, hogy a színpad ne legyen hangos, csak kifelé szóljon jól. A kilencedik hónapban még akusztikus koncertet is adtunk...
Akkor jól bírta?
A terhesség egyszer sem volt problémás, a szülés viszont durva volt mindkétszer, egyfajta világvége. Az első baba után traumatikus változás következett be az életünkben. Mivel a kicsi nem aludt semmit, így mi sem. Mindenhová vinni kellett, kialvatlan zombiként hurcolásztam. A másodiknál viszont már minden úgy ment, mint a karikacsapás.
Hétköznap átlagos anya, szombat este fura ruhákba bújt, őrült frizurákkal előrukkoló díva. Az extrém külső mennyire van előre eltervezve?
Nem csak a stylist találja ki, és nem is csak saját koncepció, ez közös munka. Rólam amúgy nem ez volt az első elképzelés a TV2-nél, a Rising Star elején még meg akartak szelídíteni. A megnyilvánulásaim viszont ellene mentek a rám rakott ruháknak, majd rájöttek, hogy nem kell szolidnak öltöztetni. Rájöttek arra is, hogy ez a bolondos öltözködés növeli a nézettséget, mert akad, aki azért kapcsol oda, hogy megtudja, milyen dilis ruhában és fejdíszben van Pásztor Anna.
Nekem az a könnyebb út, ha királykisasszonynak vagy őrültnek vagyok öltöztetve,
és akkor nincs rajtam megfelelési kényszer. Akkor nem a női zsűritagot kell alakítanom, nem a 43 éves macát, mert közben tombol bennem a gyerek, aki nem bánja, ha 101 kiskutya vagy egy madárfészek van a fején.
Napokkal előre kitalálják a ruhát vagy az extrém frizurát?
Változó. Én nem szeretek bizonytalanságban lenni: hogy ne érezzem magam így, behoztam egy halom ruhát, vagy ötvenet, és egy közepes konténer be is van rendezve, ahol a gyerekek is el tudnak játszani. Van ott mindenféle őrült holmi, egy része turkálóból: előkerült egy furcsa lila ruha is, egy glamourhernyó – hátha rajtam lesz valamikor. Engem ezek inspirálnak, nagyon szeretek játszani a külsőségekkel. Egy visszafogott ingből nem lesz show, mamuszban nem megyek fel rockot játszani.
Hogyan kezdődött a kapcsolata a tévéshow-kkal?
A Rising Star előtt legalább hatszor voltam zsűricastingon: valódi énekesek, próbálkozók jöttek-mentek, nekünk ott helyben kellett reagálni a produkciókra. Ezek nem rövid, hanem komoly, hat-hét órás válogatók voltak ám, a hazai popszakma egy nagy részével összeültettek. Jó emlék: Kerényi például nagyon éles karakter volt, teátrális ugyan, de igen értelmes ember.
És a mostaniak?
Keresztes Ildikót Tóth Verán keresztül ismerem, sokszor találkoztunk korábban. Nagyon kemény, nálam jóval keményebb. Hihetetlen túlélő amazon, megjárta a hadak útját, van benne egy adag keserűség is. Elképesztő, amit ő művel a fiatalokkal: nagy szakmai múltja van, de fiatalosan áll hozzájuk, felveszi a tempót.
Vastag Csabival szemben volt egy prekoncepcióm,
noha nem ismertem a munkásságát: őt egy nagyképű világfinak tartottam, egy lufinak, amely szétpukkanhat. Közben kiderült, hogy egy végtelenül helyes gyerek. Vicces, hogy állandóan kajás, mindig eszik valamit, bárhová bekukkant. Olyan, mint egy növésben lévő kamasz, egy betyár, zsivány, remek humorérzékkel. Viktorral pedig együtt jártunk Gór Nagy Máriához, nagyon jó osztályunk volt. Három év alatt háromszor költöztünk. Legerszki Kriszta járt még hozzánk, sokan vidéki színházakba kerültek abból a csapatból. Viktornak épp nemrég mutattam egy angol nyelvű nótát, amit én írtam... erre mondta, hogy féltékeny, mert neki magyarul annyira nem megy a szövegírás. Viktor első fellépése itthon amúgy épp a mi Moulin Rouge-beli koncertünk előtt volt jó régen.
Ki a legszigorúbb?
Kinek milyen napja van, attól is függ. Én jobb szívű vagyok talán, mint a többiek, mert szerintem életeket lehet tönkretenni egyetlen mondattal. És ki vagyok én, hogy tudjam az ő útjukat? Én rengeteget kaptam az élettől, amely sokszor felemelt, vagy épp búraként, védelmezve borult rám. Így nem érzem magam feljogosítva, hogy lefelé mutassak a hüvelykujjammal. Nagy bátorság kell ahhoz, hogy ítéletet mondjuk valaki fölött.
A show miatt sem?
Egy tévéműsorban én nem mondanék senkinek olyat, még viccesen sem, hogy „soha többé ne énekelj” vagy „alkalmatlan vagy”. Lehet, hogy két óvodásnak, egy művháznak, egy idősek otthonának énekel majd a jövőben, és ott tetszeni is fog a hallgatóinak: nem kell mindenkinek popsztárnak lenni. Énekelni pedig alapvető emberi jog.
Ebből a 17-ből hány versenyző marad talpon?
Szeretnék majd egy jövőképórát is tartani, mert elég jól látom a hazai könnyűzenei szakmát, és elmondanám az akadémián lévő fiataloknak, mire számítsanak. Nagyon sok tehetségkutató volt itthon, mindegyikben megismertünk 15-20 énekest... és hányan maradtak a köztudatban? Nagyon kevesen. Lehet, hogy ebből a csapatból nulla, lehet, hogy egy ember marad a szakmában.
Az nem sok.
De a statisztikák pont azért vannak, hogy átírjuk őket! Gálvölgyi Jánossal beszélgettünk egyszer erről, mondta, hogy ők is tehetségkutatósok voltak, és nekik senki nem ígért semmit. Az van, hogy ezek a tévéshow-k egyfajta
látszatvilágot építenek, egy egész popzenei karriert lemodelleznek
3-4 hónap alatt, nagy ismertséget adnak. De aztán lehet, hogy a fiatalok ott találják magukat Piripócson, és jön a pofára esés, ha nem készülnek erre lelkileg. Akik szeretnek énekelni, és megvan bennük a tehetség, de nincs meg a nagy elszántság, azoknak pedig volt egy jó fél évük. Kapnak segítséget, de aki kispórolja a munkát a show utáni létből, és hátradől, annak marad a sok szép emlék erről az időszakról.