Az állatok nem olvasnak forgatókönyvet

Vágólapra másolva!

Christine Weber és Huw Cordey, az Észak Amerika című természetfilm-sorozat késztői szerint az operatőrök-filmkészítők rengeteg időt töltenek egy-egy faj, a természetet megfigyelésével, jobb a felszerelésük, az eszközeik, mint sok tudósnak, biológusnak, így sokszor tesznek tudományos felfedezéseket. Tornádók és állattámadások színesítették munkájukat, de sokszor csak lesben állnak fél napokat, hogy megjelenjen egy adott állat – amely aztán nem is úgy viselkedik, ahogy kéne neki. A sorozat vasárnap esténként hattól van adásban a Discovery Channelen.

Origo

Vágólapra másolva!

média tévé Discovery Channel dokumentumfilm

A sorozat megmutatja a természet valódi, de egyúttal kegyetlen arcát. Kerültek valós veszélybe a forgatás közben?

Huw Cordey: Az emberek többsége úgy gondolja, hogy az állatok jelentik a legnagyobb veszélyt a forgatócsoportra, holott a balesetek jelentős részében a stábtagokat szállító járművek okozzák a gondot. Az Észak-Amerika ilyen szempontból is egyedi esetnek bizonyult, a hosszú forgatás alatt ugyanis ránk valóban a természet és az állatok jelentették a legnagyobb veszélyt. Három évvel ezelőtt Oklahomában közvetlen közelről filmeztünk egy hat emberéletet követelő tornádót. Az ott valóban egy veszélyes szituáció volt. Emellett több állattámadásban is részünk volt, melyeket leginkább medvék kezdeményeztek. Néhányan grizzly és barnamedvékkel kerültek összetűzésbe, de számomra a legmegdöbbentőbb az volt, amikor egy jegesmedve támadt ránk a Labrador-félszigeten, az éjszaka közepén.

Christine Weber: Az a jegesmedve darabjaira szedett egy helikoptert, nagyon félelmetes volt. Hetvenöt éve nem láttak jegesmedvét ennyire délen. Szerencsére senki sem sérült meg, de igen, volt pár elég meleg helyzetünk.

Észak-Amerika, természetfilm Forrás: Discovery Channel

Mindenki elejétől a végéig részese volt a produkciónak?

Huw Cordey: Egy körülbelül 14-15 csapatból álló fő stábunk volt, amihez sok szabadúszó operatőr is csatakozott. Nagyjából 15-20 videós dolgozott a sorozaton. Ez azért volt fontos, mert a felvételek többségét párhuzamosan vettük fel, nem egymás után. A sorozat hat részének forgatása egy időben történt, nem úgy, hogy egy részt felvettünk és utána jött a következő. Egyszerre dolgozott több csapat, például, akik a prérikutyákat filmezték, és akik egy bölényt kaptak lencsevégre.

Mi az, amikre igazán büszkék?

Huw Cordey: Nehéz kérdés, mert minden ilyenre nagyon büszke vagyok. Például amikor filmre vettük Floridában, ahogy egy pörölycápa levadászott egy fonócápát. A felvétel igazából a véletlenek összjátéka, de az eredmény nagy jelentőséggel bír, hiszen keveset tudunk erről a cápafajtáról, és a pörölycápa ezen viselkedésformája sosem volt még természetfilmben látható.

Christine Weber: Nagyon sok kedvenc pillanatunk volt. Nekem például az egyik a kanadai vörös szalagos kígyók, amikor százával bújtak elő és párt kerestek, azon a jellegzetes módjukon, amikor több hím tekeredik egy nőstényre úgy, hogy gyakran összegabalyodnak. Aztán nagyon szerettem a fekete medvebocsot, amelyik épp azt tanulgatta, hogyan kell fára mászni, hogy aztán biztonságban aludhasson. Ezekre a medvékre régen nagy veszélyt jelentett a kardfogú tigris, ezért szoktak rá, hogy a fákon aludjanak.

Mi volt a munka legnehezebb része?

Huw Cordey: Az állatok, akik ugyebár nem olvasnak forgatókönyvet… Hiába képzeled el, hogy mi mutatna a legjobban, ők biztos, hogy nem veszik ezt figyelembe. Rengeteg idő és türelem szükséges ahhoz, hogy elkapjunk olyan pillanatokat, amiket az Észak-Amerikában bemutatunk.

Az amerikai és az európai nézők elvárásai különböznek. Ez a természetfilmek esetében miben mutatkozik meg?

Christine Weber: A nézőink kíváncsiak, nem csak szórakozást akarnak, tényleg válaszokat, információt szeretnének kapni, ezért volt az a stratégiánk, hogy új történeteket keressünk és mutassunk be és mindezt a legmodernebb technológia segítségével tegyük. Az egyik ok, amiért úgy döntöttünk, hogy elkészítjük a természetfilm-sorozatot, az volt, hogy Észak-Amerikának két, észak-déli irányú hegyvonulata van: az északi hideg időjárás találkozik a déli meleg éghajlati viszonyokkal, és ez a kontinenst a szélsőségek földjévé varázsolja. A forgatás alatt találkoztunk a legmelegebb, a leghidegebb időjárással, a legnagyobb viharokkal, ez teszi az állatokat olyan erőssé és az embereket olyan rugalmassá. Arra gondoltunk, hogy egy ennyi szélsőségességet hordozó terület bemutatása nagyon érdekes lehet, és ezt értékelnék a nézők is. A sorozat leglátványosabb részei a viharos jelenetek, ezeket most úgy láthatják a nézők, ahogy még soha korábban.

Voltak olyan fizikai elvárások, amiknek meg kellett felelnie a forgatócsoportoknak?

Huw Cordey: Persze, nagyon erősnek és rugalmasnak, fittnek kell lenni, ha valaki ilyen extrém körülmények között forgat. Nagyon sokat kellett gyalogolni és cipekedni és szélsőséges időjárási viszonyok, hurrikánok és tornádók és villámlás közepette. A felvételek nagy részénél mindenhol voltak olyan kihívások, amelyeket nem volt egyszerű megoldani. De természetesen pont ezért részletesen megterveztük a forgatásokat. Volt, hogy több hónapnyi tervezés előzte meg egyetlen felvétel elkészítését. Az ilyen forgatások egy kicsit egy igazi hadművelethez hasonlítanak. Rengeteg szervezetet is bevontunk az együttműködésbe, ez volt az első lépés. Aztán megkerestük a jó történeteket, a megfelelő karaktereket, ez egy komoly művelet volt, egy igazi hadművelet.
Christine Weber: A legnagyobb kihívást az időjárás jelentette. Szorosan együtt dolgoztunk tudósokkal, hogy kitaláljuk, hol lesznek az állatok, és mikor fogják megmutatni különleges viselkedésüket. De még a legalaposabb tervezés mellett is nagyon sokszor előfordult, hogy mégsem volt ott az állat, vagy nem úgy viselkedett, ahogy egyébként szokott.

A film készítése során használtak számítógépes technikát, vagy mindent úgy látunk, ahogy azt felvették?

Huw Cordey: Az egész filmet a természetben forgattuk, nagyon kevés kivétellel. Az ugrópókok filmezésénél szükség volt ugyan kontrollált környezetre, mivel annyira kicsik, de speciális effekt egyáltalán nincs a sorozatban.

Mennyire volt bonyolult megörökíteni a Kodiak-medvék vízalatti vadászatát?

Huw Cordey: Nagyon nehéz ügy. Két kísérletünk is volt már, amikor az utolsó napokban sikerült lefilmeznünk őket. Amikor elkezdtük a sorozatot az volt a cél, hogy megörökítsük Észak-Amerika ikonikus állatfajtáit, és a Kodiak-medve határozottan közéjük tartozik. Azonban nem akartuk úgy bemutatni őket, ahogyan már ezerszer láthattuk. Hallottunk egy nagyszerű történetet arról, hogyan halásznak a medvék lazacra a kodiak-szigeteki tóban, az egyetlen probléma csak az volt, hogy a tó óriási, míg viszonylag kevés medve alkalmazza ezt a technikát. Nem tudhattuk hol fognak éppen felbukkanni, ezért nem használhattunk kameracsapdákat, de operatőrrel sem forgathattunk, mert az emberi jelenlét megzavarja a medvéket, és ez a kollégára is veszélyes lehet. Új stratégia után kellett nézni, és a víz alatti kamerára esett a választásunk. Építettünk egy kis távvezérlésű kamerával felszerelt tengeralattjárót, de még így sem volt könnyű dolgunk, mert a felszerelés vadonatúj volt, kifejezetten a sorozathoz készített, többször el is romlott. Amikor a kamerával minden rendben volt, a medvék nem voltak sehol, amikor meg megjelentek, elromlott a műszer, szóval sokáig tartott mire összejött a felvétel. Nagy kihívás volt, de nagyon büszkék vagyunk rá, hogy sikerült. És egy csodálatos kis történetet is sikerült megörökítenünk, amikor a bocsok a tópartról figyelték az anyjukat vadászat közben, tanulták ezt a különleges mesterséget, hogy pár év múlva ők is képesek legyenek majd alámerülni.

Rengeteg természetfilm elkészítésén dolgozott már, többet között az Otthonunk, a Föld is az ön nevéhez köthető. Van-e még olyan hely, ahol nem járt, de szívesen megnézné?

Huw Cordey: Rengeteg hely van, ahova még szeretnék eljutni. Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert közel 70 országban jártam már, és mindenhol valami újban és különlegesben lehetett részem. Konkrétan egy helyet sem tudnék mondani, ahova kifejezetten vágyom, de mindenhova szeretnék eljutni, ahol eddig még nem voltam.

Lesz hatása lesz a sorozatnak a tudósok, kutatók munkájára?

Huw Cordey: A nagy pörölycápáról (kalapácsfejű cápáról) készült képsorozat fontos ebből a szempontból. Voltak már emberek, akik tanulmányozták a fonócápák vándorlását, de senki sem tapasztalta még ezelőtt, hogy ilyen viszony lenne a két faj között. Így ez egy nagyon hasznos betekintést ad a tudósok számára is. Egy másik példa: prérifarkasokat filmeztünk a Halál-völgyben (Death Valley), ami egy nagyon barátságtalan vidék, ráadásul a világ egyik legmelegebb tája. Nincs sok élet arrafelé és egy közepes termetű állat számára a túlélés nagy kihívás itt. Megfigyeltük, hogy ezek a prérifarkasok az év bizonyos időszakaiban konkrétan molylepkék hernyóit ették. A nemzeti park biológusa azt mondta, hogy ezt még sosem látták a prérifarkasoktól. Így ez is egy plusz információ erről a fajról. A sokéves munkám során nagyon sok olyan példát láttunk, ami segítette a tudományt.

Christine Weber: A mi munkánk ebből a szempontból azért is fontos, mert a tudósok munkáját sok esetben nem fizetik meg és az idejük nagy része arra megy el, hogy szponzorokat keressenek. A televízió pénzügyileg jobb helyzetben van valamennyivel, és sokszor az operatőrök több időt töltenek egy-egy faj megfigyelésével, jobb a felszerelése, az eszközei arra, hogy megfigyelje a természetet, így bizony gyakran tesznek tudományos felfedezéseket. Nagyon fontos, hogy a sorozatnak ne csak a szórakoztatás legyen a célja, hanem a természet megértése is.

Dolgozik most valamin?

Huw Cordey: Igen, két futó projektem is van, mindkettő igazán érdekes. Az egyik egy hat részes különböző szigeteken játszódó sorozat, ami a Discovery International és az Animal Planet részére készül. A másik sorozat ragadozókról fog szólni és a BBC-nek készül, de még az is lehet, hogy ez is Discovery koprodukciós alkotás lesz.

Ha választhatna, milyen állat lenne, és miért?

Huw Cordey: Tigris. Amikor meglátod élőben az első tigrist, azt sosem felejted el. Kitörölhetetlenül beleég az emlékeidbe. Ilyen fenséges állatnak lenni, szerintem kiváltság, és az sem utolsó szempont, hogy a táplálkozási lánc csúcsán áll.

Christine Weber: Valamilyen madár lennék, a kérdés az, hogy milyen. Csodás lenne a kellemes Costa Rica-i klímában szép kis manakin madárnak lenni, de ugyanakkor sas is szívesen lennénk, mert nagy távolságokat tud repülni és belátja felülről az egész tájat. A repülés sok embernek óriás vágya, szóval azt hiszem, a sast választanám.

Mindenhol hét részben megy le a sorozat?

Christine Weber: A sorozat hétrészes Amerikában, de más országokban van, ahol csak hat részt vetítenek le. Ezek közül öt teljesen a természetről szól, van egy hatodik “Így készült” epizód, a hetedikben emberek véleményét kérdeztük, hogy Amerikában, azon belül is Észak-Amerikában mi a kedvenc helyük. Amire büszkék vagyunk a sorozattal kapcsolatban az az, hogy próbálunk egy fiatalabb nézőközönséghez is szólni, hogy új embereket érjünk el, és megmutassuk nekik a természetfilmek varázsát. Ezért tudatosan olyan zenéket is használtunk például, amiket ők szeretnek, mai zenéket. A Twitteren már sok jó visszajelzés jött a film zenéire.

Elégedettek a végső, vágott felvételekkel?

Christine Weber: Teljes mértékben!

Huw Cordey: Nagyon örülünk a végeredménynek, hiszen az volt a célunk, hogy valami olyasmit alkossunk, amit előttünk senki.