Tommy Lee Jones hotelszobájában jártunk

Tommy Lee Jones az HBO-nak rendezett tévéfilmet, melynek egyik főszerepét is ő játssza - a másikat pedig Samuel L. Jackson. A kétszereplős kamaradráma az élet nagy kérdéseit boncolgatja, Jones viszont már korántsem filozofál ennyit: pasadenai hotelszobájában jobbára csak igennel vagy nemmel válaszol az újságírók kérdéseire - az [origo]-nak azonban hajlandó egy rendes mondatot is kibökni. Filmje, A Sunset Limited május 25-én látható a magyar HBO-n.

A pasadenai Langham Hotel előtt lesötétített Lincolnok és szekrényméretű testőrök hada jelzi, hogy az amerikaiak legjelentősebb tévés eseménye, a TCA Press Tour idejére sztárok vették be a szállót: ez az a hely, ahol a bejáratnál a telefonálgató Kyle MacLachlanbe botlunk, majd Sean Beannel megyünk pár emeletet a liftben. Valahol már Tommy Lee Jones is az épületben van, de vele csak később találkozunk: előbb a vetítőteremben megnézzük új tévéfilmjét, A Sunset Limited-et.

A Nem vénnek való vidék és Az út Pulitzer-díjas szerzője, Cormac McCarthy színdarabjából készült a film, amely önmagában is olyan, mint egy színházi előadás: egyetlen lepukkant, New York-i szobában játszódik, összesen két szereplővel. A történetet ennek megfelelően a dialógus viszi előre: Tommy Lee Jones és Samuel L. Jackson karaktere - akiknek még rendes nevük sincs, a stáblistán egyszerűen White-ként és Blackként vannak jelölve - végig nagy kérdésekről, életről és halálról, hitről, istenről és az emberiség jövőjéről beszélget.

Van is min vitatkozniuk, hisz egymással teljesen ellentétes karakterek: Jones figurája egy ön- és embergyűlölő, ateista egyetemi tanár, Jacksoné pedig egy mélyen vallásos, börtönviselt fekete, aki különféle aljamunkákból kénytelen eltartani magát. Valószínűleg soha nem is találkoztak volna, ha White nem akarja a címbeli vonat, a Sunset Limited elé vetni magát: végül Black menti meg, és hazaviszi nyomorúságos otthonába, ahol megpróbálja meggyőzni tette értelmetlenségéről - miközben filozófiai, teológiai és érzelmi síkon is kibontják a történteket.

Még megeszi a levesét

A tömény és keserű másfél óra után a mellettünk ülő spanyol srác rögtön be is dobna egy felest, de erre már nem nagyon van ideje, hisz mennünk kell a nyolcadikra, nyolc-tíz másik újságíróval együtt, akik azért gyűltek össze a világ minden tájáról, hogy egy kerekasztal-beszélgetésen faggassák Tommy Lee Jonest. Erre azonban kicsit még várni kell - az előttünk lévő csoportból a lengyel kolléganő csak ennyit súg oda: "Még megeszi a levesét". És valóban, körülbelül egy levesnyi időt ácsorgunk még a szálloda folyosóján, azt találgatva, vajon mennyibe kerülhet itt egy éjszaka.

Végre nyílik az ajtó, és maga Tommy Lee Jones áll ott, tényleg olyan jól megtermett, mint amilyennek a filmjei alapján tűnik. Mindenkivel kezet fog, majd nekilát a desszertnek: partedlit köt, és úgy eszik meg szemenként egy kis tálka mogyorót. Az embernek valahogy azt kellene éreznie, nagy kegy, hogy itt lehet, hisz az összes többi interjúalanyunk - Sean Bean, Ted Danson vagy épp Bill Paxton - lejön a sajtószobába, Jones az egyetlen, aki nem hajlandó kimozdulni a szobájából. A szomszédos helyiségből ráadásul egy fegyveres testőr is szemmel tart minket, csak a miheztartás végett.

Hálás, hogy tévére dolgozhatott

Jones egy percig sem próbálja leplezni, hogy halálosan unatkozik, és folyamatosan szívatja az újságírókat azzal, hogy a legtöbb kérdésre csak igennel vagy nemmel válaszol. Nekünk szerencsénk van, mert olyat kérdezünk, ami őt is érdekli: Rendezőként milyen különbséget érzett, hogy tévére dolgozott, és nem mozifilmet forgatott? "Kifejezetten hálás vagyok, hogy tévére dolgozhattam, mert itt meg lehetett csinálni, hogy a történet megmaradjon kvázi színdarabnak. Ha moziba került volna, biztosan bele kellett volna tennem pár külső felvételt vagy visszaemlékezést, hogy a tömegek számára is emészthető legyen. Ez az egész viszont a párbeszédre épül, az ilyesféle húzások megölték volna a filmet" - mondja, miközben bekap egy újabb mogyorót.

A színész-rendező szívesen beszél arról is, hogy miként próbálta mozgalmassá tenni a szűk térben játszódó történetet: "Az egész film során két fickó beszélget egy szobában, amit muszáj volt látványosan felvenni, hogy érdekes tudjon maradni. Kézenfekvő megoldás össze-vissza mozgatni a kamerát, ez azonban könnyen öncélúvá válhat - pedig a mozgásnak mindig a szöveget vagy a színészeket kell szolgálnia. Hogy ehhez tudjuk tartani magunkat, a szobát úgy építettük meg, hogy a négy falat tizenegy blokkra osztottuk, amelyek külön-külön mozgathatók voltak - így olyan szögből is fel tudtuk venni a jeleneteket, amilyenekre egy normális, zárt szobában nem lett volna lehetőség. Az építésben egyébként Cormac is sokat segített, itt derült ki, hogy legalább olyan jó mérnök, mint amilyen remek író" - meséli.

Ahhoz azonban, hogy a film működjön, nemcsak a technikai részleteket kellett aprólékosan kidolgozni, de a két színésznek is alaposan össze kellett szoknia. "Sammel szerencsére eléggé egyetértettünk abban, hogy miként kéne ezt a filmet megcsinálni. Ehhez persze kellett egy hosszú és zavartalan próbafolyamat, ami talán a legjobb része volt a forgatásnak. Kaptunk egy stúdiót, ahol néhány bútor jelezte, hogy milyen lesz a majdani szoba - ahol már élesben játszunk -, és egy hétig ott próbáltunk. Csupán négyen voltunk jelen, Sam, Cormac és én, valamint egy fickó, aki a szövegkönyvet ellenőrizte. Egy hétig nem engedtünk be senki mást, és szinte természetes volt, hogy ez idő alatt egyáltalán nem vitatkoztunk, nem mentünk egymásnak" - eleveníti fel Jones a hosszadalmas, szintén a színház közegét idéző próbafolyamatot.

"Cormac amúgy is nagyon együttműködő volt, megértette, hogy Sammel a lehető legpontosabban szeretnénk interpretálni az írását, szinte szóról szóra megtanultuk azt. Így is kellett tennünk, hisz a szövegben roppant erő rejlik, és a ritmus is rendkívül fontos a darabban. Cormacnak mindig megvolt persze a maga véleménye, de ha kellően alátámasztottuk, hogy mit miért szeretnénk csinálni, nem ellenkezett. Egy ideje barátok vagyunk, és nagyon örülök, hogy ezen a projekten is együtt dolgozhattunk" - teszi hozzá.

A rossz rendezőktől is tanult

A szökevény-ért Oscar-díjjal jutalmazott (és még két másik filmért jelölt) színésznek egyébként nem ez az első rendezői munkája: 1995-ben ugyancsak tévére készítette el a Régi jó cimborák-at, tíz évvel később pedig a Melquiades Estrada három temetésé-vel állt elő - amelyért viszont szintén színészi minőségben díjazták a Cannes-i Filmfesztiválon. "Kisgyerekkorom óta vágytam arra, hogy rendező legyek, de ez nem olyan nagy dolog, mert akkoriban egy csomó más munkára is vágytam. Végül is azok a rendezők voltak a mestereim, akikkel színészként együtt dolgoztam: kivétel nélkül hatással voltak rám, még ha egyesektől csak azt is tanultam, hogy milyen irányba nem szabad menni, milyen fogásokat nem szabad alkalmazni" - mondja.

Mivel Jones nem az a hebrencs, hadarós típus - akkor is inkább átrágja mondanivalóját, ha az adott mondatot már százszor elmondta különféle újságíróknak -, a kerekasztal-beszélgetésre kiszabott negyed óra gyorsan eltelik, a száraz igenekkel és nemekkel együtt is. A Fülöp-szigeteki kolléganő félve kér még egy közös fotót, amire Jones hajlandó is, de mivel az ablak elé állnak, a képen jóformán csak a sziluettjük látszik. Második esélyt a színész viszont már nem ad, hamar kitessékel mindnyájunkat a szobájából.

Interjúnkat még tavaly készítettük, de a közléssel megvártuk a magyar premiert.