"A Stohl-ügy sok mindenre rávilágított" - interjú Pajer Róbert rendezővel

Pajer Róbert
Vágólapra másolva!
Pajer Róbert számos magyar sorozatnál közreműködött rendezőként: legújabban a Jóban Rosszban pár epizódját készítette el, de keze nyomát viseli többek között a Tűzvonalban és az Állomás is. Külföldi forgatásokon többször került szorult helyzetbe, a Kisváros készítésekor állandóan fázott, és szerinte a szerzői filmnek nincs létjogosultsága a mai Magyarországon. Karácsonykor Camino című ismeretterjesztő szériáját adta az MTV.
Vágólapra másolva!

Rögtön az elején tisztázni szeretett volna valamit: egy percig sem dolgozott a Lindá-n.

- Igen, ez szerepel ugyanis különféle adatbázisokban, de nem igaz. Felkért ugyan Gát György annak idején, de főiskolás lehettem, ha jól emlékszem, és nem nagyon érdekelt a dolog. Aztán a kétezres években is felkértek az új sorozathoz, de a körülmények elkeserítők voltak, ezért kiszálltam, és végül is más csinálta meg - talán Silló Sanyi -, nekem semmi közöm hozzá.

Ilyen könnyen meg lehet tenni, hogy visszaad egy felkérést?

- Nem, egyáltalán nem könnyű megtenni. Sok vívódás előzi meg az ilyen döntést, de volt már párszor, hogy nem volt kedvem megcsinálni valamit. Ha az ember úgy érzi, hogy nincs abban az állapotban, vagy egyszerűen a produkció nem fogja meg, akkor vissza kell adni a munkát. Vannak persze jó korszakai az embernek, amikor csak azon dolgozik, amin tényleg akar, és vannak rossz korszakok, amikor pedig azt is elvállalja, amit egyébként nem szeretne megcsinálni. Ez amúgy is egy olyan szakma, amelyben egyszer nagyon sokat dolgozol, aztán meg egyáltalán nem - nálam legalábbis ez a hullámzás van. Nem nagyon csináltam egyébként olyat, amit ma már nem vállalnék, azokból a produkciókból általában időben kiszálltam.

Mennyire tud beleszólni a filmbe, ha kiszállni nem tud, de a forgatókönyv adott?

- Van, amibe bele tudok, van, amibe kevésbé. Az Egy rém rendes család Budapesten esetében például nem lehetett túl sok mindent alakítani, miután egy megvett licencről volt szó. Ott például érdemben a castingba sem szólhattam bele, egy megbízott rendező voltam, akinek csak a kezébe nyomták a forgatókönyvet - ami önmagában egyébként nem is volt rossz, helyenként kifejezetten jókat röhögtem rajta.

Az Állomás-ban is benne volt, amit szintén magyar szitkomnak szántak, de az sem úgy sikerült.

- Igen, pont most indul a harmadik évad, de abban már nem vagyok benne, csak a második szezonban csináltam pár epizódot. Kvázi beugró voltam, és mindig az volt az érzésem, hogy nincs teljesen kitalálva a koncepció. Mondtam is annak idején a producereknek, hogy el kéne dönteni, mit akarunk: ha megnevezzük, hogy ez egy szitkom, akkor szitkomot kell csinálni, az Állomás-nál viszont mindenféle műfaj össze lett keverve. Közben viszont nagyon jó társaság gyűlt össze, a színészekkel, Gáspár Sanyival, Csuja Imrével, Börcsök Enikővel nagyon jó volt dolgozni.

Miért nem tud jó szitkom születni Magyarországon?

- A szitkomhoz olyan szellemi kapacitás kell, ami lehet, hogy ebben az országban nincs meg. Olyan írók kellenének, akik ontják magukból ezt a fajta humort. A szitkom tipikusan egy olyan műfaj, amelynél roppant fontos a forgatókönyv, azon belül is a dialógus, legalábbis, ha úgy forgatjuk, mint Amerikában, ahol egy rész, egy nap forgatást jelent. Ilyenkor a rendezőnek nincs ideje arra, hogy változtasson a dolgokon, csupán annyit tehet, hogy a színészekkel kihozza a legjobbat a szövegből. Ez a probléma nem csak a szitkomnál vetődik fel: Magyarországon huszonakárhány játékfilm készül egy évben, holott nincs is ennyi jó forgatókönyv. Rengeteg forgatókönyvet olvastam az utóbbi időben, egy csomóban egy ötvenperces történetet turbóztak fel száz percre, így ahelyett, hogy született volna belőle egy élvezhető tévéfilm, lett belőle egy unalmas játékfilm.

Forrás: www.tuzvonalban.com

A Tűzvonalban-ról milyen emlékei vannak?

- A Tűzvonalban-nal nagyon jó volt dolgozni, maga a forgatás és az utómunka is kellemes emlék. Ott például mi hoztuk meg a döntéseket, Soós Péter kollégámmal együtt, akivel felváltva rendeztük: mi döntöttük el, hogy kik játsszák a szerepeket, milyen legyen az egésznek a formanyelve, hogyan legyen fényképezve és vágva - gyakorlatilag a stratégiai kérdéseken kívül minden rajtunk múlott. És végül is meg tudtuk csinálni, amire sokan azt gondolták, hogy lehetetlen: készítettünk egy olyan magyar sorozatot, amelyet a szakma és a közönség egyaránt elfogadott - ráadásul semmivel sem került többe, mint más szériák. Egyszerűen filmes ízléssel akartuk megcsinálni, pörgősen, jó színészekkel - nem celebekkel - a kisebb szerepekben is. A színészek is élvezték, akit például le kellett lőnünk a forgatókönyv szerint, az kétségbe volt esve, hogy nem játszhat többet.

Stohl András lecseréléséről is önök döntöttek?

- Nem, ebben nem mi döntöttünk, miután az egy kemény ügy volt, és egyszerűen túlnőtt rajtunk. Egészen magas szinten döntöttek, még a rendőrség is elhatárolódott, mondván, hogy az eset után Stohl nem játszhat rendőrt - ami az ő részükről érthető is volt. A rendőrség támogatása nélkül pedig nem tudott volna tovább menni a sorozat, miután rengeteg cuccot - ruhákat, kocsikat, felszerelést - és szakértőket biztosítottak. A Stohl-ügy egyébként egész sok mindenre rávilágított: például a média sem akkor kezdett el igazán foglalkozni a sorozattal, amikor megnyerte a moszkvai filmfesztivált vagy amikor megalakult a fan clubja - hanem akkor, amikor a főszereplő ilyen botrányba keveredett. Magyarországon sajnos annak semmi hírértéke nincs, ha valami működik, ha valami tényleg jó, de a botrány, a balhé az egyből hírré válik. Egy tehetséges fazon pusztán a tehetségével, munkájával soha nem tud címlapra kerülni, de a botrány által, akár egy teljesen érdektelen figura is ott tündökölhet.

Ez meglepte?

- Tudtam persze, hogy ez így van, de furcsa volt megélni, Stohl Bandi balesete után annyi újságíró jött el a Tűzvonalban forgatására, amennyit előtte sosem láttam. De őket csak a balhé izgatta, a produkció csak annyiban, amennyiben hátteréül szolgálhat a szenzációnak.

A Jóban Rosszban-nak is rendez epizódokat, és ott is volt botrány a közelmúltban. Damu Roland ügyéhez mit szól?

- Pont akkor kezdtem el megint a Tv2-nek dolgozni, amikor kipattant a Damu-ügy, így az első hetem azzal telt, hogy új Várnagy Elődöket castingoltam - ami elég hálátlan rendezői feladat.

Ön választotta ki végül is a Damut váltó Szikszai Rémuszt?

- Én is őt támogattam, de alapvetően ez nem rajtam múlt. A Tv2 nem egy önálló produkcióként kezeli a Jóban Rosszban-t, komoly apparátus van mögötte, és a csatornának is vannak olyan szempontjai, amelyek az én hatáskörömön kívül esnek. Én hiába támogatom Szikszai Rémuszt, ennél sokkal többet nyom a latba, hogy egyeztethető-e - tudja-e vinni a figurát napi szinten, a színházi munkák mellett - és hogy eladható-e. Egészen más szempontok dominálnak itt, mint egy különálló filmnél.

Ha ez így van, akkor miért ragadt le a tévénél? Miért nem fordult a mozi felé?

- Egyszerűen így alakult. Csináltam több játékfilmet is, de mindegyiket húsz évvel ezelőtt. Amikor kijöttem a főiskoláról, elkészítettem a Mami blú-t, ami egyfajta kultfilm lett, több fesztivált nyert, a kilencvenes évek elején pedig elkészült az Ördög vigye, de valahogy ezután már nem sikerült játékfilmeket csinálnom. Vagy nem volt rá pénz, vagy csak a fele volt meg, azt pedig mindig elhibázott dolognak tartottam, hogy valami ötvenmillióból jönne ki jól, de megcsináljuk huszonöt millióból - sosem lesz jó a végeredmény. Aztán csináltam reklámfilmeket, végül pedig átsodródtam a sorozatokhoz.

Forrás: www.tuzvonalban.com

Közben a legtöbb nagyobb tévécsatornának dolgozott már. Ha választania kellene, melyiknél horgonyozna le?

- Nem horgonyoznék le: én alapvetően egy produkcióhoz kötődöm, nem egy csatornához, és ez jól is van így. Ha csinálok egy produkciót, ott megszeretem a történetet, a stábot, elkezdek kötődni, de még így is előfordulhat, hogy a körülötte lévő dolgokkal szemben megmaradnak a fenntartásaim.

Alkotói szemszögből mennyiben más csinálni egy szerzői filmet, mint ha csak hozzátesz pár epizódot egy sorozathoz?

- Nem tudom, hogy a szerzői filmnek van-e egyáltalán létjogosultsága, miután a világ filmpiacát az amerikaiak uralják, akik számára ez a műfaj alig-alig létezik. Ott világosan le vannak osztva a szerepek, a producer adja a lóvét, aztán felkér egy rendezőt - vagy még előbb egy színészt -, hogy hozza össze a sztorit. A szerzői film gyakorlatilag arról szól, hogy én vagyok-e olyan érdekes, hogy elbokázzak háromszázmilliót a saját ügyemre. Sajnos azt érzem, hogy az alkotók zöme nem ennyire érdekes. A magyar film bizonyos fokig megrekedt a nyolcvanas években, legalábbis az elvek szintjén: nem szeretem például, amikor az alkotók azt hangoztatják, hogy alanyi jogon jár nekik a pénz. Miért járna egy rendezőnek bármi is, ha nincs megfelelő ötlete? Az is nagy baj, hogy a rendezői és az írói tehetség nagyon ritkán találkozik, ha valaki jó rendező, egyáltalán nem biztos, hogy jó író is. Szerzői filmnek pedig csak egy Woody Allen-szintű tehetségnél van értelme, akinek az elképesztő történeteit novellaformában is élvezetes olvasni. Ott volt még rajta kívül Chaplin és jó pár hasonló figura a filmtörténetben, de korántsem ez a jellemző.

Forrás: www.tuzvonalban.com

Karácsonykor kezdte el adni az m2 a Camino című ismeretterjesztő sorozatát. Az mennyire volt saját ügy? Miért volt fontos megcsinálni?

- A Caminó-t nagyon régen meg akartam csinálni, mindig is izgatott. Rengeteg dolgot olvastam a Caminóról, köztük egy tizenharmadik századi szerzetes könyvét, amely a történelem első útikönyve volt. Inkább egy bédekker volt, olyan dolgokat is leírt, hogy a folyónak mely szakaszán ne itassa az ember a lovát, mert ott mérgezett a víz - de így is kiderült, hogy a könyv kilencven százalékban ma is létező dolgokat mutat be. Azok a hidak, azok az ispotályok, amelyekről ír, többnyire még ma is megvannak - miközben, ha Magyarországon járnék végig egy utat hasonló korabeli, a tatárjárás idején készült leírás alapján, gyakorlatilag semmit nem találnék. Leginkább ez a része izgatott a történetnek, de persze a lelki, spirituális élményekre is kíváncsi voltam, főleg, miután elolvastam Shirley MacLaine könyvét a témáról. Hevér Zoli szerkesztő barátommal együtt előbányásztunk egy csomó anyagot, egyre nőtt a dolog, végül elmentünk egy terepszemlére, egy év múlva pedig összejött a pénz arra is, hogy egy háromfős stábbal megcsináljuk a filmet.

Voltak különös figurák, akikkel az út során találkozott?

- Elképesztő sorsokkal találkoztunk. Volt egy Franciaország közepéről érkezett bácsi, aki ezerötszáz kilométert tett meg úgy, hogy egy szamarat vezetett a háta mögött. Az út során emiatt komoly problémákba ütközött - mivel a szállások zömében nem volt hely szamárnak -, de szamártenyésztő lévén be akarta bizonyítani, hogy a kétezres években még mindig van létjogosultsága ennek az állatnak. Volt aztán egy japán férfi, aki egy nagy bank vezetője volt, és mellesleg buddhista - szörnyen érdekelt, hogy ő például miért csinál végig egy keresztény zarándoklatot.

Mi volt a legveszélyesebb helyzet, amibe belekeveredett forgatások során?

- Az UNESCO-nak forgattam 1995-ben a Ha felnövök... című sorozatot, amely arról szólt, hogy különböző kultúrákban milyen a gyerekek jövőképe, a világ különböző részein hogyan képzelik el a huszonegyedik századot. Ott azért voltak meleg helyzetek, Burmában vagy Tanzániában például nem szerencsés egy kamerával mászkálni. Egyszer Algéria és Tunézia határán forgattunk a sivatagban, Algériában pedig akkoriban elég gyakran előfordult, hogy fegyveresek rátörtek egy falura, ahol mindenkinek elvágták a torkát. Minket egy halom burnuszos alak pár kalasnyikovval terelt be egy sivatagi bunkerbe, amiben az volt a legrosszabb, hogy semmilyen nyelven nem tudtunk velük kommunikálni. Lehetőségünk sem volt arra, hogy elmagyarázzuk, mit csinálunk. A mai napig nem tudom, hogy kinek a katonái voltak, és hogy mit akartak tőlünk, de miután pár óráig fogva tartottak minket, minden magyarázat nélkül el is engedtek. De ugyanúgy fejbe is lőhettek volna, a holttestünket pedig otthagyhatták volna a sivatagban - talán a mai napig nem találtak volna ránk.

Forrás: www.tuzvonalban.com

Milyen egy ilyen eset után hazajönni, és megcsinálni három epizódot, mondjuk, a Kisváros-ba?

- A filmkészítés nekem mindig élvezetes dolog, ha jó a stáb, ilyen szempontból nincs különbség. A Kisváros pont egy olyan időben volt, amikor sok mindent csináltam egyszerre, abban az időben Olaszországban forgattuk például a Játék határok nélkül című vetélkedőt is - ez is nagy váltás volt, olyan értelemben, hogy az UNESCO-nak egy háromfős stábbal forgattam, itt meg húsz kamera, profi berendezések álltak a szolgálatunkra. Itt éreztem egyébként először, hogy nem kell magam visszafognom: akármilyen ötlettel előálltam, arra biztos, hogy megvolt a pénz. Azt csináltam egész nyáron, aztán elmentem hátizsákkal forgatni Ázsiába, majd hazajöttem, és bedolgoztam a Kisváros-ba.

Mi az első, ami eszébe jut erről a sorozatról?

- Hogy marha sokat fáztam, miután én mindig télen forgattam itt, mivel a nyarat Olaszországban töltöttem. Kegyetlen hideg tudott lenni, és emlékszem, egyik évben nagyon vártam már a január végét, amikor épp Tanzániába mentem forgatni. Nagyon jó volt ott felengedni a hosszú, hideg külső forgatások után.

Most épp milyen tervei vannak?

- Papp Laci életéről szeretnék csinálni egy játékfilmet. Mindig is izgatott a tehetség és a hatalom viszonya, de persze érdekes maga a figura is, egy háromszoros olimpiai bajnok, aki gyakorlatilag minden létező versenyt megnyert, ugyanakkor egy jó humorú, szerény, végtelenül kedves pofa volt. Ez nem egy olcsón megvalósítható történet, miután ma már egy hatvanas években játszódó film is kosztümösnek számít, rengeteg jelmez és díszlet kell hozzá. Van aztán még egy tervem, amit évek óta érlelek, de az meg végképp kosztümös darab, egy tizenhetedik századi történet. Olyan tervből amúgy mindig sokkal több van, amelyik nem jön össze, mint amelyik végül összejön - úgy tűnik, ezek megvalósulására még várnom kell.