Az, hogy a televízióban rengeteg erőszakos jelenet látható, és ez káros hatással lehet a társadalom bizonyos tagjaira (elsősorban a gyerekekre), ma már köztudott dolog, sőt kedvelt vesszőparipája az agilis szülőknek vagy az önjelölt népnevelőknek. A témába vágó első kutatást egyébként a tavaly elhunyt amerikai pszichológus, Eli A. Rubinstein végezte 1972-ben.
A borúlátó konklúziót a szaktársakon kívül akkor még nem nagyon vette komolyan senki. Az átlag tévénéző közömbössége meglepő lehet, hisz pár évvel azelőtt (1964-ben), a dohányzás témakörében végzett első kutatás eredményeinek hatására rengetegen tették le ijedten a cigarettát - Rubinstein kutatása után pedig senki sem nyúlt a távkapcsoló felé.
Az erőszakkutató azonban nem hagyta annyiban a dolgot, felmérését tíz évvel később is megismételte, de akkor sem jutott sokkal kedvezőbb eredményre: azok a gyerekek, akik többet nézték a tévét, sokkal agresszívebbé váltak a játék során. Rubinstein nézetei ennek ellenére még mindig nem váltak szélesebb körben elfogadottá, az Amerikai Gyermekgyógyászok Szövetsége is csak a kilencvenes évek elején jutott ugyanerre az álláspontra.
A tévében látható erőszak káros hatását ma már azonban igen kevesen vitatják, a tévécsatornák vezetői is általában csak annyit szoktak megjegyezni műsoraik védelme érdekében, hogy igen nehéz pontosan meghatározni, mi minősül erőszakos jelenetnek. Mások szeretik inkább a szülőkre hárítani a felelősséget, mondván, őket kell az "első védelmi vonalnak" tekinteni.
Mondhatni azonban, hogy szorul a hurok, hisz (legalábbis az Egyesült Államokban) egyre nagyobb a szülői szervezetek nyomása, Jay Rockefeller nyugat-virginiai szenátor pedig ezekben a hetekben terjeszti törvényjavaslatát az amerikai kongresszus elé. Más kérdés, hogy egy ilyen korlátozás sokak szerint az alkotmány első kiegészítésébe ütközne, amely a szólás- és sajtószabadságot is biztosítja.