Megasztár: három a magyar igazság

Újra nyílik az álmok kapuja, beléphet tizenkettő, jönnek ismét a tehetséges fiatalok. A több ezer jelentkezőből előbb ötvenre szűkül a kör, majd tizenketten maradnak, onnantól pedig tényleg élesben mennek a dolgok. Lesznek nagy kacagások baráti hátpaskolással, megkönnyebbült sóhajok, szívbe markoló zokogások, hosszas szorongás, önértékelési válság némi hisztériával meghintve. A kiesők könnyes szemére közelít a kamera, ők meg úgy érzik majd, hogy mindennek vége - holott csak akkor kezdődik az egész, utána dől csak el, volt-e értelme indulni egyáltalán.

Akárcsak a korábbi szériák, ez is megváltoztatja majd jó tucatnyi fiatal életét, némelyiknek radikálisan felforgatja. Lesz olyan, aki úgy érzi majd, mintha pár feles után felült volna egy vurstliban egy gyors körhintára: látja a villogó, színes fényeket, érzékeli a korábban ismeretlen, szokatlan pörgést, csak pár pillantást vethet a villámgyorsan váltakozó, elmosódó arcokra, talán még el is szédül. Cikkíró egy napot töltött a második széria döntőseivel, a nagy finálé után pár héttel. Tóth Gabi nyafogott a turnébuszban, hogy nem hagyja békén őt a sajtó (és valóban, szünet nélkül csengett a telefonja), majd a csapat kiszállt a vidéki buli felé menet egy benzinkútnál. Az egységhez tartozó boltban kitett lapok közül legalább háromnak épp a tapolcai lányka volt a címlapján, nagy fotóval, harsány, szenzációs címmel, valamiért azokban a napokban minden női hetilap, bulvárlap, heti sztármagazin épp vele foglalkozott. Vele, aki három hónappal korában egy teljesen ismeretlen, kisvárosi, rosszul tanuló rockerlány volt, épp olyan, mint száz másik.

Hogy az új sztárpalánták közül ki miképp viseli a hirtelen rázúduló ismertséget, hogy ki miképp kezeli a bulvárlapok íróinak állandó hívogatását, a gyűrött kis füzeteket szorongató, az aktuális sztárról, ideiglenes kedvencről minden cikket és képet összegyűjtő gyerekek mámoros, elvakult rajongását, az is a műsor egyik nagy kérdése. A második sorozat szereplőinek egy jó részét ismerve elmondható, hogy ők különösebb gond nélkül átmentek az emberség-vizsgán is, nem szálltak el, de persze nincs is miért: egy-két kiugróan tehetséges társ kivételével pár év múlva legfeljebb százfős klubokban zenélnek majd, amit a tévé nélkül is elértek volna talán.

Két nappal a műsorba kerülés előtt az [origo] elsőként belepillanthatott, nos, akadnak vicces jelenetek. Egy ábrándos tekintetű autószerelő például mindenképpen egy Picasso Branch-dalt akar énekelni, majd igen felejthetően prezentálja az Álmodj rólam mindig című, enyhén nyálas szerzeményt. Novák fintorog, Bakács ledermed, szinte senki nem érti, miért pont a vérszegény Picasso Branch kell ide. De vannak még újabb csapások, hiszen - egészen elképesztő módon - más úgy véli, hogy egy Krisz Rudi-dallal talán emlékezeteset alakít. Némelyik versenyzőt láthatóan határozottan gonosz barátok beszéltek rá az indulásra, hogy utólag jót röhöghessenek a lúzerek közt felbukkanó, szánalmasan kornyikáló, viccesen dudorászó, minimális hangi terjedelemmel rendelkező cimborán.

"Pierrot, ébressz fel, köszön egy jó ember, a Bakáts téren ma mindenki énekel" - dalolja például egy mosolygós pasas a Különös szilveszter dallamára, ám hiába vigyorog vissza a zsűri, továbbjutást ez nem ér. Akad olyan próbálkozó is, aki a Deák Bill Gyula által sikerre vitt Tetovált lány című dalt énekli - sötét pinceborozókban danolásznak így az ide-oda dülöngélő, részeg emberek, jó pár pohárka után. "Ne haragudj, ez borzasztó volt" - mondja neki Pély Barna, akivel ezúttal egyetért sok néző. Soma azzal fenyegetőzik, hogy ezúttal egy picit kevésbé lesz tapintatos, Presser a szokásost hozza - ez is kérdése a harmadik szériának, hogy a négy régi zsűritag mennyire lesz sziporkázó, humoros, kibírják-e végig anélkül, hogy elfásulnának, anélkül, hogy rutinná váljon az egész.