Painkiller

Vágólapra másolva!
A Painkiller személyében egy olyan FPS-t köszönthetünk, mely a Serious Samhez és a Will Rockhoz hasonlóan a tömény akciót helyezi előtérbe, s melynek kategóriája egyre inkább háttérbe szorul a tactical shooterekkel szemben.
Vágólapra másolva!

Hogy baj-e, mármint a bevezetőben említett tény az akció-shooterek háttérbe szorulásával? Annak idején, mikor ezek a játékok uralták az FPS piacot, nyílván üde színfoltnak számítottak a meg-megjelenő squad based tactical shooterek, de mára bekövetkezett annak a bizonyos lónak arra a bizonyos túlsó oldalára történő átesés balesete, pedig most is vannak bőven játékosok, akik a gép elé ülve egy jó kis lövöldözésre vágynak, és nem pedig arra, hogy parancsokat osztogassanak csapattársaiknak, és agygörcsölve dolgozzák ki az ellenség főhadiszállása megrohamozásának tervét.

Nos, a Painkiller ez utóbbi kategóriának készült játék, noha kétségtelenül vastagabb benne a történeti szál, mint mondjuk a Serious Samben, habár utóbbit e téren nem nehéz felülmúlni. Adva van egy család, a Painkiller family, kik élik normális életüket, de emellett démonok és egyéb gonosz lények megfékezésével is foglalatoskodnak. Ezek e lények nem másra törekednek, minthogy megsemmisítsék a világot, melyben természetesen a mi feladatunk lesz megakadályozni őket. Akad azonban köztük egy velünk szövetséges fickó is, akit Sammaelnek hívnak (Robert Jordan Rulez), és arra próbál rávenni minket, hogy segítsünk neki a pokolban zajló háború megnyerésében. Mivel az ő kérése összhangban van a világvége megakadályozásával, nyugodtan kötélnek állhatunk.

A végcél eléréséhez összesen öt fejezeten kell átverekednünk magunkat, melyek mindegyike 2-4 küldetést tartalmaz. Az ellenségek aprításához öt fegyvert használhatunk fel, ami nem sok, de mivel valamennyinek két használati módja van, máris kedvezőbb a helyzet. A fegyverek használata az irányítással egyetemben semmiben sem tér el a megszokott billentyűvel mozog, egérrel cincog, akarom mondani céloz sémától, úgyhogy senkinek sem kell majd órákat töltenie a játék kiismerésével.

A fegyverek mellett nem maradtak ki az akcióban dús FPS-ekre jellemző power-upok sem. Ezek között találhatunk három tipikusnak nevezhetőt, a sérthetetlenséget biztosító immortalityt, a láthatatlanságot garantáló invisibilityt, valamint a quad damaget, melyet felkapva sokkal nagyobb pusztítást tudunk véghezvinni az ellenség soraiban, mint egyébként. A másik két power-upnak egyelőre csak a neve ismeretes: Skull of Nebiros és Skull of Caym. Mindenesetre jól hangzik...

Ami az ellenfeleket vezérlő MI-t illeti, első látásra nem tűnik túl kifinomultnak, de a fejlesztők egy igen szellemes magyarázattal válaszolnak e felvetésre. Mivel az ellenségek többsége zombi, ne várjuk el tőlük, hogy ésszerűen gondolkozzanak, és ne rohanjanak bele a fegyvereinkből jövő áldásba. A poén inkább az ellenfelek mennyiségében lakozik, no meg abban, hogy egyszerre támadnak földről, levegőből, és ha van víz a közelben, még onnan is.

A grafika és a hanghatások biztosan nem az a terület, amin a Painkiller megbukhat, habár remélhetőleg a bukás egyáltalán nem következik be. Az előbbi minőségét az Unreal Warfare technológia garantálja. Pontosan még nem tudni, hogy milyen processzoron és videokártyával fog üzemelni optimálisan a játék, de a rengeteg beígért poligon bizony gépbővítést sejtet. A hanghatások persze egy kevéssé csúcstechnológiás kártyából is előcsalogathatók, és érdemes is lesz felcsavarni a hangerőt, mert állítólag az effektusok igencsak remekül festik alá a kripták, elhagyott katedrálisok és barlangok hangulatát.

Mivel tényleg a tactical shooterek korát éljük, a Painkiller valószínűleg nem fog akkora sikert aratni, amekkorára méltán számíthatna. Ennek ellenére bizonyosan sok kellemes órát fog szerezni az akciókedvelők azon táborának, akik a pusztán ólompumpálós, ma már sokak által ódivatúnak nevezett kategóriát részesítik előnyben.

Rendszerkövetelmény:

RAM128 Mbyte RAM
VGA32 MB VRAM