Összetétel alapján megegyezik a Krémfehérsajttal és a Mizo Zorbával, igaz, a bácsbokodi hármasból a Lidl számára gyártott a legolcsóbb. Az ár-érték arány miatt a nyertes is ez.
Úgy tűnik, az eredeti fetához nem sokban hasonlító műfaj adja a magyar vevők ízpreferenciáját – szinte mindenki a három Sole-Mizo termékre szavazott, az egy-két renitens feinschmeckert hamar lenyomta a cuppogó tömeg az Origo konyhájában. Sérültekről nem érkezett jelentés.
Itt már telibe rámentek a görögségre, naná, hogy Zorba neve is előkerült, higgyék el, őszintén, már nagyon vártuk. Még a kék-fehér mezőnyből kimagaslik a kamumediterránsággal, és valóban, nem rossz, nem rossz, de a lelkesedők csoportja mellett azért többen hangot adtak annak, hogy a só elnyomja az eredeti ízeket, talán szándékosan is.
Annak ellenére, hogy nem tökéletes, és köze sincs az eredeti ízekhez, a kóstolóink kedvelték. A Sole-Mizo által gyártottak közül ez a legdrágább, aki erre az ízre utazik, inkább a Lidlben sajátmárkásként kapható lágysajtot vegye meg.
Elsőre meglepő sűrűségű és állagú a Hajdú arab feliratos terméke. Úgy tűnik, szorgalmasan exportálnak külföldre, mi csak drukkolni tudunk nekik, igaz, a sajtjuk megosztó. Volt olyan, aki az egész kóstoló során azt hajtogatta, hogy ez az igazi, más meg hátrébb sorolta.
Valóban morzsalékosabb állagú, nem annyira krémes, sőt ízre is különbözött a mezőny nagy részétől: a tehéntejes, új stílusú gomolyákra emlékeztetett. A Hajdúék csak közepesen sóztak, így még a tej eredeti ízéből is át tudott törni egy kevés. Bronzérem jár neki.
Ugyan a magyar mindent görög fetának hisz, ami fehér és lágy, pedig akadnak más népek is tisztességes tejkultúrával. A dánok például ilyenek, remek sajtokat készítenek, a lágy verziókban ők is nagyon jók. Az Apetina egy ezek közül, bár jót tenne neki, ha kevesebb só kerülne bele.
Íze harmonikus, felismerhetően tejes. Annyira lágy, hogy könnyedén kenhető, igaz, többekben pont ez keltett visszatetszést. Nehéz szépen szeletelni, mert ragad – ezt leszámítva bátran megvehetjük, igaz, 589 forintos árával a drágábbak közé tartozik.
Úgy tűnik, a Sole-Mizo krémfehér sajtja telibe találja a magyar közízlést. A kóstolóink örültek a falatoknak, az sem zavarta őket, hogy elég sós, és az íze egysíkú – megszokták már, mint a bácsikák a rézelejétől karcos pálinkákat.
A cég három termékkel is szerepel a mezőnyben. Halvány, nagyon halvány különbségeket felfedeztünk közöttük, de igazából aránylag egyformák, nem lehet kiemelni egyiket sem.
Az Aldiban kapható, sólében érlelt lágysajt nem ül fel a görög vonatra, vállalja a dánságát, nincs ezzel baj. "Olyan puha, mint valami mackósajt, csak azokban hál' istennek nincs ennyi só" - mondja egy kollégám.
Ezeknek a termékeknek a saláta az igazi terepe, ahol a zöldség, a hagyma és a húscsíkok között már nem ennyire zavaró a NaCl. Az igazság az, hogy egyéb, markáns aromájuk nem nagyon van: a fehér kockák leginkább a szemnek kedvesek egy színes tálban.
A Lidlben találtuk az eredeti görögországi, zsíros lágysajtot. A többitől eltérően a műanyag dobozba öntött sós lében úsznak a tehéntejből készült téglácskák, amelyek állaga keményebb a mesterségesnek ható többségtől.
Megosztó: volt aki kedvelte, örült valóságszerűségének, aki nem ehhez szokott, hiányolta belőle a homogén, de igazából megfoghatatlan fetalizmust.
A német Fitaki a drágábbak közé tartozik. Még jó, hogy az Origo konyhájába sereglettek nem tudták, mi ez, és mennyibe kerül, még többet szidták volna. „Furcsa a színe, az állaga sem jó. Ilyennek képzelem a sós rágógumit!”
Az asztal másik oldaláról kevésbé elhamarkodott szavak is elhangzottak csendben: „Igaz, hogy más, mint a többi, de legalább hihető, hogy egy természetes folyamat révén lett ilyen az állaga.” A Fitaki a Hajdúhoz áll a legközelebb – aki azt kedvelte, ezt is dicsérte.
Egy eredeti fetát tulajdonképpen csak botlasztásból vettünk be a tesztbe, hisz ez nem tehén-, hanem juh- és kecsketej keverékéből készült. Naná, hogy szinte senkinek sem ízlett, hiszen nagyon messze volt attól, amit Magyarországon "fetaként" kedvelnek.
"Mintha fűszer lenne benne, valami kömény" – mondták többen, pedig nem, ez ilyen. A valóságnak számukra vannak hátulütői: a legelésző, növényeket rágcsáló állatok táplálékából aromák kerülnek át a tejbe, ezzel adva karaktert neki. Ugyan az Origo újságírói nem tekinthetők reprezentatív mintának, de többségük egyáltalán nem tartotta feta jellegűnek a mezőny egyetlen igazi fetáját. Elcsúszott a valóság, igaz?
Annak ellenére, hogy a legtöbb sajt ehető, és jól befészkelődött a középmezőnybe, ez volt az egyetlen, amit azonnal az utolsó helyre taszított mindenki. A csökkentett zsírtartalmú Hajdú Fittnek senki sem örült, hiszen az állaga és íze is alulmúlta a többi konkurenst.
Száraz és morzsalékszik, mint valami B kategóriás túró. Szemre sem szép, igaz, legalább a színe közelebb áll a valóságoséhoz, mint a vakítóan hófehér vetélytársaknak. Az Origo kóstolásán ez lett az utolsó.