Van az úgy, hogy az ember kap egy feladatot, amihez semmi kedve, sőt, kicsit borsódzik tőle a háta is. Végül is már felnőtt vagyok, néha az ilyet is meg kell csinálni. Így voltam én a disznólábbal.
Hozzányúlni se szeretnék, ha csak a szívemre kéne hallgatnom és a józan belátásomra, nem pedig a szerkesztőmre, mert a disznóláb nem néz ki jól, nem étvágygerjesztő, sőt, kicsit félelmetes is. Nem szeretnék kettesben maradni vele a konyhában. De hát azt mondják, finom, és egész sokan szeretik, ráadásul
rettentően olcsó.
Jónak kell lennie: az a hús, amit inak és zsír vesz körül, szaftos, zamatos. Magát a lábat még sosem kóstoltam, csak a belőle bográcsban készült csülkös pörköltöt, és tudtam, hogy olyan csodálatos szaftot semmi nem csinál, mint a disznó végtagjai. Nekivágtam a feladatnak: elméleti okosodás, közvélemény-kutatás, majd a bukás.
A disznóláb helye a legfontosabb szakirodalmak és gyakorlott disznóvágó barátok szerint a konyhában mindenekelőtt pörköltekben és szószban, lassan főtt ragukban van, hiszen rettentő magas a kollagéntartalma: a kocsonya ettől lesz remegős, a pörkölt szaftja sűrű, ragacsos és zamatos. Ezen túl toros káposztába szokás még rakni, ugyanilyen célból, az íz és az állag fokozására. Brazíliban hasonlóképpen gondolkodnak, ezért egyik klasszikus fogásukat, a feijoada nevű feketebabos egytálételt szalonnával, sertéslapockával és sertéslábbal, esetleg füllel és további részekkel készítik.
Néhány évvel ezelőtt kapott nagy sajtóvisszahangot egy New York-i japán étterem, ahol szinte minden ételbe főznek egy kis sertéslábat. Hakata Tonton, az étterem tulaja és séfje arra az alapgondolatra építette az étterem menüjét, hogy
az egyetlen, mindenből hiányzó alapanyag a sertésláb.
Nemcsak az íze és a rengeteg kollagén miatt, ami ragacsos, kocsonyás állagot kölcsönöz az ételeknek, de fiatalító hatása miatt is használja ezt a testrészt mindenhez. Lábból főtt alaplében párolják a rizst, sőt, még a carbonarában is van egy kis láb, a tavaszi tekercs töltelékébe darál keveset a bőrből, de szerepel az étlapon egészben sült láb is, egyszerűen, magában.
A töltött sertésláb igazán jól hangzik, és szépen is néz ki a szakácskönyvekben: kis érmék, fűszeres darált hússal töltve, melyeket a láb jótékony zsírrétege véd a kiszáradástól, és táplálja rengeteg ízzel azt. Pierre Koffmann híres receptjében gombával és krémesre pépesített csirkehússal készíti a tölteléket. Angol receptek ízesítik édesen, hús nélkül, zsemlemorzsával és aszalt gyümölcsökkel, de léteznek olyan leírások is, amelyek darált sertést használnak, és libamájjal gazdagítják.
Az olaszok zampone nevű, jellemzően újévi étele egy, a hentesnél összeállítva kapható, hurka-kolbász jellegű kompozícióból áll, amely toknak használja a disznó lábát: a bőrből, lapockából, pofából és combból darált, gazdagon fűszerezett tölteléket a sertés lábába töltik, majd ügyesen formára igazítják, összekötözik és lassan, kb. 3 óra alatt főzik meg. Lencsével tálalják.
Egyik kedvenc régi magyar szakácskönyvemben, A szakácsmesterségnek könyvecskéje című XVII. századi receptgyűjteményben több disznólábrecept is szerepel. A legfurcsább egy hideg saláta. Ez azt javasolja, főzés után fejtsük le a csontról a húst, majd ecetes-borsos öntettel és friss petrezselyemmel keverjük. A problémám megint ugyanaz, mint fent: nincsen rajta hús. Kénytelen leszek tehát azt gondolni, hogy itt
lényegében a zsíros kötőszövetből kellene ennek az ételnek elkészülnie.
Szerencsére van egy nagyon kedves hentesem, hát kikérdeztem a körömről. Azt mondta, a köröm valójában nem arra való, hogy megegyük, hanem egy íz- és állagfokozó pörkölthöz, leveshez, káposztához.
Mikor megkértem, hogy csontozzon ki nekem egy lábat, hát rendesen kinevetett, még a fiúkat is kihívta hátulról, hogy együtt röhöghessenek rajtam. „És akkor mi maradnak magának belőle, csókolom?” Hát semmi, éppen ez a lényeg, gondolom, bár, hogy értelmét nem látom, az egészen biztos.
Így bukott meg a töltés terve is.
Ezzel győzködött sokadik visszautasításomra az amúgy igen kedves szerkesztő. Rendben, akkor, ha tölteni nem tudom, majd ez menni fog. Bizonyos receptek megfogják a sertés lábát, puhára főzik, majd úgy, ahogy van, kirántják. Úgy éreztem, ez egy kezdő lábfogyasztónak nagyon erős lenne, ezért inkább azok után mentem, akik a borjúlábhoz hasonló módon készítik. Megfőzik, kicsontozzák, majd lefejtik róla a húst, amit aztán lehűtenek, úgy-ahogy megformázzák, és a szokásos módon kirántják.
A húst tisztességesen, répával, hagymával körítve megfőztem: olyan illata volt, hogy az egész lakótelep tudta, mit csinálok. Ezt követően
összeszedtem minden bátorságomat, és kihalásztam a lábakat a ragacsos, sűrű léből.
Kerestem a húst, csontoztam, szedtem az inakat, a zsírcupákokat, majd a helyes betűre találó kezdő gépírónőhöz hasonló örömmel sikkantottam fel egy-egy húscafatra bukkanva. Most komolyan, ezt így mind kirántsam? Nem tudom, mit vártam, hiszen a láb ennyi: köröm, zsír, ín. A hús, zsírréteggel és porcok, csontok között megbúvó húscafatok: remek dolog, de itt nincs hús, csak porc, zsír, ín és csont.
Szerencsére hosszú kutatás után végül rátaláltam egy receptre Thomas Keller Michelin csillagos amerikai séftől, amely középutas megoldást ajánlott. Egy fasírtféleséget készít a disznólábból kinyert húsból, zsírból és bőrből. A láb adottságait úgy használja ki, hogy a ragacsos szaftot kötőanyagként alkalmazza: ez tartja egybe a darabolt, darált hús-bőr-ín kockákat.
Egy mártást ajánl hozzá, amelynek neve gribiche, és elég egyszerű. Mivel a lábhoz több más recept is ajánl savanyú ízeket és zöldfűszereket párosítani, ez a mártás pedig ecetes, kapribogyós, és sok petrezselyem, tárkony van benne, ezért így, együtt kellett kipróbálnom. Elég jól működött, bár kicsit csaltam, és a hús hiányát pótoltam némi darált lapockával.
Alapanyagok
A gribiche-mártáshoz:
A lábakat a zöldségekkel, sóval, hagymákkal hideg vízben felteszem főni. Ha felforrt, alacsonyra mérséklem a lángot, és kb. 3 óra alatt puhára főzöm. Kuktában ez körülbelül másfél óra. Ha puha, kiveszem, hagyom kihűlni, majd kicsontozom, és kiválogatom belőle a húst és a gusztusosabbnak tűnő zsíros-inas részeket. Ezeket aprítógépbe teszem a sertéslapockával, az apróra vágott és vajon puhára párolt hagymával, a mustárral, egy kevés bőrt is hozzáadok, sózom, borsozom és ledarálom. Egy tálba nyomkodom, lefedem és jól behűtöm.
Másnap vagy minimum 4 órával később előmelegítem a sütőt 180 fokosra. Pogácsaszaggatóval kis tallérokat vágok belőle, zsemlemorzsába forgatom, és olajos, forró serpenyőben mindkét oldalukat megpirítom. Egy tepsire sorakoztatom őket, és kb. negyed órára a sütőbe teszem. A mártáshoz az alapanyagokat aprítógépben összeturmixolom.
Érdemes volt disznólábat főzni: egyrészt olyan ízes, gazdag alaplékészlettel lett gazdag a mélyhűtőm, amiből a legjobb rizottók és krémlevesek fognak elkészülni a nyáron, másrészt szép dolog, ha az ember legyőzi a félelmeit és az undort. Megfogtam a disznó lábát, fazékba tettem, és megfőztem, máris több vagyok, mint voltam azelőtt.