Minek kell citromkarika a vízbe?

citromkarika pincér
Vágólapra másolva!
Noha a hazai étteremhelyzet hónapról hónapra  javul (tényleg!), nagy részükben még mindig belefutunk olyan dolgokba, amik miatt a legszívesebben rájuk küldenénk a gasztrorendőrséget. És itt most ne a vendéglátás aljára gondoljunk, ahol gordon blue-nak írják a cordon bleu-t (meg egyáltalán: tartanak ilyet az étlapon), hanem simán átlagos vagy a feletti helyekre.
Vágólapra másolva!

Citromkarika

Biztosan másnak is feltűnt már az a jelenség, hogy gyakorlatilag lehetetlen egy jó pohár ásványvizet kapni. Vagy, ha már itt tartunk: kólát. A hazai vendéglátásban ugyanis hosszú évek óta makacsul tartja magát az az elképzelés, miszerint üres pohárba tölteni az ásványvizet vagy kólát nem igazán illendő, az a pincér, amelyik ilyet csinál, semmiképpen nem érdemel komolyabb borravalót. Úgyhogy mindig kell a pohárba tenni valamit. Ez a valami évszaktól, italtól függetlenül egy citromcikkely vagy -karika. Hiszen a citrom olyan szuper dolog, hogy mindenbe kell, egyébként is, ki akar üres vizet inni, nem igaz? Vagy kólát.

A jelenség nem sajátosan magyar, de az alkalmazási módja igen: olyan helyeken, ahol a csapvíz iható, de nem különösebben jó ízű, a citromkarika a kellemetlen ízek palástolására szolgál, vagy üdítő esetében ugyanolyan helykitöltő szerepe van, mint a sok jégnek. Viszont amikor a víz majdnem mindenütt kisüveges ásványvizet jelent alapesetben, semmi nem indokolhatja ezt.

Képünk illusztráció, ez az úr egészen biztosan nem olyan, mint akikről itt szó van. Forrás: Rafa Luque

Ráadásul a citromot elég nehéz rendesen megtisztítani, úgyhogy valószínűleg a héján marad egy csomó vegyszer és bacilus.

Borjú? Nem borjú? Forrás: AFP

Hazudozás

Magyarországon nincs rendes borjúhús, úgyhogy teljesen fölösleges úgy csinálni a tetszőleges átlagos vagy azt alulról közelítő helynek, mintha minden héten Bécsig szaladnának, hogy szerezzenek rendes borjút, amikor ezt még az igazán jó éttermek közül sem mindegyik engedheti meg magának. Persze tudom én, hogy snassz kiírni a borjú bécsi helyett, hogy bécsi szelet vagy rántott hús (érdekes egyébként, hogy a mucsai Bécsben nem ciki a schnitzel wiener art), meg aztán nem is lehet kétszeres áron adni a sertéskarajt, ha nem hazudjuk azt, hogy borjú.

De attól még undorító dolog ez, és átverés is, olyan átverés, amivel a Nébihnek kellene foglalkoznia.

A csörögén pont van helye a porcukornak Fotó: Pályi Zsófia - Origo

Porcukor

Kevés dolog tartja magát annyira a hazai éttermekben, mint az a tévképzet, hogy a jó desszerten annyi porcukor van, amennyi véletlenül belélegezve azonnali légúti elégtelenséget okoz. Legyen szó palacsintáról, valamilyen piskótáról vagy túrógombócról, a porcukor olyan elmaradhatatlan, mint a hús-krumpli mellé odapakolt, művészi igényességgel megformázott, funkció nélküli narancs- és almadarabok vagy a salátalevélre helyezett fehér és lila káposzta. Az utóbbi díszítési mánia hála istennek már tényleg csak az eleve nagyon kínos helyeken fordul elő, ezzel szemben a porcukrozás még mindig eléggé pörög, a roppant trendinek és gasztronómiailag relevánsnak gondolt ún. bulinegyed – egyébként nem rossz – helyein is bármikor beleszaladhatunk. Mondjuk, amilyen színvonalon van még mindig az éttermi cukrászat, kicsit érthető, hogy el kell takarni a palacsintákat.

Zene

Tisztázzuk egyszer s mindenkorra: a zene nem kötelező kelléke sem az ebédnek, sem a vacsorának. A hangos, tetszőleges rádióból szóló zene meg pláne nem az. Akkor sem, ha – mint az üzletvezetők általában állítják – a vendégek nagy részének általában csendiszonya van.

Ő-zés/becézés

Igazi pincérbetegség, tízből kilencen egész biztosan elkapták már. Ne a dadogós-nyekegős, szüneteket kitöltő ő-zésre gondoljanak, hanem a megszemélyesítésre, amikor mutató névmásként, „ez/az” helyett használják. „– Milyen a csirke? – Ő egy ropogósra sült pipimell, akármilyen öntettel.” Akinek erre nem szorul ökölbe az agya, és nem rándul össze, mint akit hasba lőttek, annak teljesen fölösleges olyan helyre mennie, ahol késsel-villával kell enni.