A gyotaku a gyo - "hal" és a taku - "dörzsölés" szavakból ered, ugyanis a hal egyik oldalát festékkel vonják be, majd erre papírt simítva nyerik az őskori leletekre emlékeztető képet.
A technológiát japán halászok fejlesztették ki, így örökítve meg a zsákmány méretét, akár fajtáját, majd a halat elfogyasztották, esetleg visszaengedték a vízbe. Ősi megoldás a mai horgászok halas fotóira, amelyeken kinyújtott karral tolják a zsákmányt a fényképezőgép lencséjébe, csak a gyotakuval esély sincs optikai csalásra, a nyomat akkora, mint a hal volt.
Mivel rengeteg halat eszünk, és ezek a halak pontosan olyan emlékezetes pillanatok fontos elemei, mint egy jó kapás, kipróbáltuk a technikát.
Az eszközök
Eredetileg shoji papír kell hozzá, ezt egyelőre nem sikerült beszerezni, így elsőre 110 grammos akvarellpapírral próbálkoztunk, ami sajnos nem elég lágy a háromdimenziós test körbesimogatására, de még mindig ez volt a legjobb alternatíva.
Festéknek vízbázisú linómetszethez való festéket vásároltunk, a tejfölsűrűségű állag és a vízbázis volt a két szempont. Azzal most nem törődtünk, hogy a festék ehető legyen, mert egyrészt a vízbázisú festék lemosható, másrészt mindkét halunkat meg is nyúztuk fogyasztás előtt, tehát a festékkel egyáltalán nem érintkezett a halhús.
Szükség van még ecsetre és pár, a halak méreténél nagyobb kartonra, ami munkafelületként szolgál.
A halak
Mivel soha nem készítettünk gyotakut és a papírunk sem volt kellőképpen lágy, két kifejezetten lapos halat, egy Szent Pétert és egy nyelvhalat vásároltunk. Későbbiekre a ponty, keszeg, kárász, naphal is jó alapanyagnak tűnnek.
Lehet keretezni
A végeredményen a hal elsőre észre sem vehető részletei, karaktere mutatkoznak meg. Minden egyes papíremelés után meglepő finomságok kerülnek elő, és a festés, simogatás során is újabb és újabb dolgokat tudunk meg a halakról. A technika részleges esetlegessége és irányíthatatlansága rendkívül szórakoztatóvá teszi a gyotakuzást.