Hiányjeles Orff-balett a szegedi kortársaktól

Csalódást okozott Juronics Tamás legújabb koreográfiája, a Carmina Burana. A Szegedi Kortárs Balett musicalesre sikerült táncelőadása gyorsan felejthető, bár kétségtelenül közönségsiker lesz, de ez nem Juronicséknak, hanem Orffnak köszönhető.

Carl Orff nagy lélegzetvételű művet írt, amelynek fénye mintha fokozatosan tompulna az agyonhasználtságtól. Nemcsak zenészek egész sora dolgozta fel/át (pl. Ray Manzarek, a Doors együttes egykori billentyűse), de időről-időre a tánc koreográfusokat is megihleti, lásd a pécsi, vagy a győri balett előadásait. A híres középkori versgyűjtemény 1803-ban került elő a benediktbeureni könyvtárból, s mivel a helység latin neve Bura Sancti Benedicti, innen ered a Carmina (dalok) szó után a Burana jelző. A középkori diák dalok nagy válogatásában éppúgy megtalálhatók a szerelmi dalok, a moralizáló természetűek, a szatirikusak és paródiák, és azok a versezetek, amelyek a leghíresebbek, a kocsmai énekek, a pompás bordalok. Carl Orff ezeket tette halhatatlanná.

A Thália Színház színpadát teljes egészében száraz fűszőnyeg borítja, amelybe zizegve másznak az előadás figurái, kiket a Juronics által megkongatott harang szava hív elő. A barna ruhás, koszos képű férfiak és nők a jól ismert nyitányra kezdik táncukat, tátogva közben az O, Fortunát. A szereplők az élet kicsit tudatlan, de azért boldogságra váró fiataljai, akik megpróbálják megtapasztalni a szerelmet és az örömöt, megérteni a halált, értetlenül és éretlenül, amolyan ősemberes kíváncsisággal és félelemmel szemlélik világukat.

Van egy kívülálló, egy üveggel a kezében botorkáló vékony termetű lány, aki akkor bukkan föl, mikor a tánckar női tagjai megmosakodtak egy lavór vízben, és éppen kezdenének belemelegedni egy viháncolósabb lubickolásba. Csak egy lány törődik az alkoholista-öngyilkosjelölttel, aki megpróbálja megfüröszteni, amiből az egy igen precíz és elemelt jelenetbe menekül: négy padon úgy táncol, hogy azok egyre-másra dőlnek fel, de ő mindig az utolsó pillanatban átrebben egy másik padra, amit a másik, figyelmes és gondoskodó lány tett a mélybe lépő elé. Bár kihagyta volna Juronics az elején az üveges belépőt, és úgy kezdi, ahogy folytatta...

Ezután a nők és a férfiak is bemutatkoznak táncukkal, hogy utána a gerincüktől az arcukig feketére festett férfiak és fehér ruhás, megfürdött nők egymásra találva egyesüljenek. A szerelem iskolája után táncolva jő az álruhás halál, majd egy hatalmas aranyszínű korongot terítenek le a fűre, ami nyomban valami férfias játékot gerjeszt. A kupákkal táncoló férfiak mozgásvilága kicsit elüt a többitől, mivel itt egyszerűbb és kisebb mozdulatokat használnak, mégis hatásosabb a tökéletesen kivitelezett, bár jelentéstartalmat nem hordozó balett mozdulatoknál. Ebben az aranykorongban találkozik párjával a magányos lány, s násztáncot járnak. Az elején behozott üvegben virág sarjadt, az arany korong pedig felemelkedik. Majd minden átmenet nélkül a lányt holtan találjuk, és a társulat belekezd az O, Fortuna táncba, miközben az egész darab alatt vastagon lelógó láncfüzérek (amit néha behúztak a színpad közepére és megcsörrentettek) nagy zajjal lezuhannak.

A darab technikailag tökéletesen kivitelezett, a mondanivaló hiánya buktatja meg. Könnyen válhat közönségsikerré, mivel Carl Orff mesterien megalkotott zenéje végig a hátán viszi a darabot, amely azonban ötlet híján csak egy közhelyes, semmitmondó táncelőadás. Juronics tehetsége táncos-koreográfusként nyilvánvaló, így lelkünkben kérdő- és hiányjelet hagy: a Carmina Burana ennél azért monumentálisabb.

[doda]