A fegyveres erőszakszervek restaurálása 1956-1957 fordulóján

 

Szakolczay Attila:

A fegyveres erőszakszervek restaurálása 1956-1957 fordulóján

(részlet)

[...]

Mindezeken túl a Kádárék mögé felsorakozók személyes biztonságának garantálása is sürgette a fegyveres testületek talpra állítását, viszont addig is önvédelmi fegyverek kiosztásával igyekeztek növelni bátorságukat. Ezt annál inkább szükségesnek látták, mivel egy 1957 márciusában készített felmérés szerint még közel huszonötezer pisztoly, háromezerötszáz géppisztoly és egyéb fegyverzet hiányzott a Belügyminisztérium készletéből. 1957. januárban arra született javaslat, hogy "a funkcionáriusokat általában marokfegyverrel (TT-pisztoly), indokolt esetben pedig sorozatlövő fegyverrel kell ellátni."

[...]

A Nagy Imre-ügy átmeneti megoldásán és az Országos Munkástanács felállításának sikeres megakadályozásán felbátorodott Kádár ezúttal azt javasolta, hogy az új karhatalmat munkásokból és a fegyveres erők tagjaiból állítsák föl.

[...]

A vita során tisztázódott, hogy a bevonandó fegyveresek körébe ekkor már a nyilvánosan megtagadott ÁVH-sok egy része is beletartozik (Kádár egyetértésével). Végül arról határoztak, hogy a karhatalmat szilárd kommunista pártmunkásokon (értsd funkcionáriusokon) kívül az államvédelmi egységek tagjaiból és a munkáshatalomért minden körülmények között harcolni kész honvédtisztekből kell verbuválni. Mivel a munkások többsége kitartott a forradalmi követelések és a munkástanácsok mellett, egyedül a korábbi fegyveres testületek állományából és a forradalom során elűzött vagy elmenekült, bosszúszomjas, de katonai vagy rendőri alapismeretekkel nem rendelkező funkcionáriusok bukott seregéből lehetett építkezni.

A Köztársaság téri pártház elfoglalását követően elfogott ÁVH-sok kivégzése

A honvédtisztek bevonását a karhatalomba azonban számos tényező hátráltatta. Nehezítette a második világháború során nyert tapasztalataikból vagy mások elbeszéléseiből származó félelmük a szovjet hadseregtől, valamint az a mód, ahogy a szovjetek eljártak a magyar hadsereggel szemben november 4-én. "A honvédségnél rendkívül bántja a tiszteket, hogy amikor a szovjet csapatok bejöttek - arra számítva, hogy nagyobb magyar csapatok fognak ellenállni Nagy Imre felhívására -, a kaszárnyában leszerelték a tiszteket, pisztolyaikat is elvették."

Grebennyik gárdavezérőrnagy 1. számú parancsa minden megkülönböztetés nélkül szólított fel mindenkit fegyverének leadására: "Azok a személyek, akiknél fegyver van, haladéktalanul, de legkésőbb f[olyó] évi november 9-én 17 óráig szolgáltassák be a szovjet katonai alakulatoknak, illetőleg a szovjet katonai parancsnokságnak. A fegyverüket leadó személyeket nem vonják felelősségre." A honvédtisztek mintegy negyede nem írta alá a Tiszti Nyilatkozatot, amely tartalmazta a szovjet csapatok november 4-i behívásának szükségességét. (Ugyanakkor az aláírók sem feltétlenül voltak a forradalom ellenségei, Kádár hívei, hiszen számos, a megtorlás folyamán perbe fogott tiszt aláírta, köztük a kivégzett Pálinkás [Pallavicini] Antal.)

A Zrínyi Katonai Akadémia küldötte az 1956. november 19-én tartott karhatalmi aktíván is elítélte a nyilatkozatot, aláíratásának körülményeit: "A Tiszti Nyilatkozattal kapcsolatos észrevételünk az, hogy azt elítéljük, de az aláíratás módját is." Tovább mélyítette a honvéd tisztikar bizalmatlanságát (vagy legalább bizonytalanságát) az új rendszerrel, illetve a szovjet hadsereggel szemben az, hogy a szovjetek a fegyveres alakulatok közti konfliktusok során rendre a volt államvédelmiseket támogatták - Rjábov vezérőrnagy november 15-én egyenesen annak tudta be jelentésében az ellenforradalmárok felkutatásának eredménytelenségét, hogy a kormány feloszlatta az Államvédelmi Hatóságot -, miközben Kádárék meghirdetett létszámcsökkentési tervei sem voltak éppen alkalmasak bizalmuk elnyerésére.

A nehezen szerveződő tiszti ezredekbe elsőként azok a (zömmel elhárító, politikai) tisztek léptek be, akiket november 4-e előtt valamilyen módon eltávolítottak a hadseregből, esetleg őrizetbe is vettek, vagyis akik személyes sérelmeket szenvedtek el. Jelentősen emelkedett a létszám azok beállása révén, akik a meghirdetett létszámcsökkentéstől vagy a forradalomban játszott szerepük várható következményeitől félemedtek meg. (Még a majdan halálra ítélt és kivégzett tisztek között is voltak, akik szolgálatot vállaltak a karhatalomban, és el is nyerték a Munkás-Paraszt Hatalomért Érdemérmet.) Idővel, a kezdeti bizonytalankodás után beálltak azok is, akik különösebb politikai vagy morális megfontolások nélkül, katonatiszti egzisztenciájuk megőrzése érdekében hajlandók voltak szolgálni, kiszolgálni minden rendszert, de az is előfordult - elsősorban vidéken -, hogy az alakulat parancsnoka jelölt ki fiatal tiszteket és tiszthelyetteseket karhatalmi feladatokra.

A félelemből, kényszerből beállt tisztek politikai megbízhatósága azonban kétes volt, ami gyakori személycseréket eredményezett a parancsnokok között is. Berki Mihály tizenöt esetet sorol föl könyvében, amikor a kinevezett megyei vagy budapesti vezetőt le kellett váltani. Néhány név ezek közül: Róka Mihály vezérőrnagy, Mecséri János ezredes egyik védőtanúja, akit vallomásáért és a bíróság előtt tanúsított magatartásáért feljelentett a különtanács elnöke, a később elítélt Csorba László alezredes és Király József őrnagy.

A honvéd karhatalmi egységekkel szemben sokáig bizalmatlan volt a hatalom. Uszta Gyula arról számolt be a Katonai Tanács 1956. december 4-i ülésén, hogy a karhatalmi ezredek "nem akartak részt venni a szovjet alakulatokkal a feladatok végrehajtásában", hasonlóképpen látta a helyzetet a pártvezetésnek a karhatalom szervezéséért felelős tagja, Czinege Lajos is: "Komoly nyugtalanság van a Zrínyi Akadémiával kapcsolatban. Hetek óta tartó huzavona, s az, hogy nyíltan tudják, hogy a Zrínyi Akadémián számos régi és ellenséges beállítottságú tiszt dolgozik, a Zrínyi tiszti ezredének parancsnokai többségben régi tisztek, s a Zrínyire úgy tekintenek, mint olyan intézményre, ahol a helyzet átmeneti, súlyosbodás esetén ellenforradalmi provokáció várható."

Úgy emlékszik a BM Forradalmi Karhatalmi Ezred történetét megíró Fischer András, az alakulat párttitkára is, hogy "akik abban az időben a Zrínyi Akadémiára lettek irányítva, ottan nem túl barátságos fogadtatásban részesültek. A kapun be sem engedték a jelentkezőket, azzal lettek elküldve, hogy nincs magukra szükség, nekünk a párt nem parancsol, jöjjenek, ha mi hívjuk majd magukat", ezért tették át az ezred bázisát a Kerepesi úti Hunyadi laktanyába. A tisztek bevonása a karhatalomba egyaránt nehezen és lassan haladt Budapesten és vidéken. "Miskolcon 480 hivatásos tiszt közül összesen 10 fő jelentkezett a karhatalomba. A salgótarjáni, békéscsabai, szolnoki karhatalmi egységek parancsnokai és az ottani pártszervek alig valamivel jobb arányról számoltak be."

Feldöntött rendőrségi riadókocsi a Tompa utcában még október elején

A tisztikar betörése, beállása így viszonylag hosszú időt vett igénybe, Kádáréknak pedig azonnal volt szükségük megbízható fegyveres erőre. Mindeközben nem is volt tanácsos a hadseregből nagy számban elvonni a kormány számára megbízható tiszteket az átszervezés idején, amikor a néphadsereg maga is politikai megerősítésre szorult. Földes László a Katonai Tanács 1956. december 4-i ülésén ugyancsak ezt követelte: "százával kell hogy a hadseregbe a megbízható, hű elvtársak, kommunisták bevonuljanak." Hasonlóan nehezen ment kezdetben a toborzás arendőrök köréből is, akiknek viszonya a kiépülő politikai osztályokhoz és a karhatalomhoz még rosszabb volt ebben az időben, mint 1956-ot megelőzően.

Az államvédelem elleni tömegindulatot 1956-ban megtapasztalt rendőrök nem akartak tagjai lenni az ÁVH utódjának, és magukra vonni az "ávósok" ellen irányuló gyűlöletet, de azt sem akarták, hogy létrejöjjön egy olyan szervezet, amely ismét fölébük magasodhat. Így értékelte a rendőrség hangulatát a Budapesti Rendőr-főkapitányság vezetője, Sós György ezredes is, aki elismerte, hogy az állomány jelentős része november-december folyamán is kitartott a forradalmi követelések mellett: "a rendőrség ziláltsága és politikai hangulata az elmúlt időszak értékeléséből származóan olyan volt, hogy a sztrájkot és a tüntetéseket [az] igazságos forradalom folytatásának tekintette, s a rendőrség tagjainak egy része átvette ugyancsak a reakció által elterjesztett és közhangulattá vált szovjetellenességet, valamint az ÁVH tagjai elleni gyűlöletet. Továbbá erősen elterjedt, hogy politikamentes legyen a rendőrség, valamint az, hogy senkit nem lehet bántalmazni a törvényesség címszava alatt".

A rendőrök ellenállása lassította a belügyi karhatalmi alakulatok felállítását: "az átirányított elvtársak egy része visszajött, hogy adjunk neki más beosztást, mert úgy látja, hogy a kerületi kapitányságon nem szívesen fogadják, nem adnak neki konkrét munkát." Idegenkedésük a politikai munkától és az arra vállalkozóktól a hatalom számára még 1957 elején is komoly problémát jelentett. Főként olyan feladatokat láttak el, amelyeknek rendvédelmi jellegük is volt: részt vettek a lakosság kezére került, sok esetben eldobált fegyverek összegyűjtésében, a börtönökből kiszabadult elítéltek felkutatásában és visszaszállításában, a még decemberben is fegyverben álló csoportok felszámolásában, a Nyugatra menekülő emberáradat megfékezésében, és a november 4-e utáni reményvesztettségben elszaporodó köztörvényes bűncselekmények felderítésében.

A rendőri állomány és a vezetők tartózkodását a politikai feladatok vállalásától erősítette az is, ahogy - a katonatisztekhez hasonlóan - a szovjet hadsereg számos helyen eljárt a rendőrtisztekkel szemben: "egyes megyei szerveknél azokat a vezetőket, akiket az október 23-át követő első napokban a forradalmi bizottságokba beválasztottak, vagy azokban kisebb-nagyobb mértékben tevékenykedtek, a helyi szovjet parancsnokság leváltotta. Sőt az is előfordult, hogy a rendőrségi szervek vezetőit ilyen okok miatt őrizetbe vették (Veszprém, Zala, Békés megye). Ez a körülmény a rendőrségi beosztottak hangulatára zavarólag hatott." A rendőrök még 1957 januárjában is szolidárisak voltak felfüggesztett vagy eltávolított társaikkal.

[...]