A román pártvezetés és Nagy Imre sorsa

Vágólapra másolva!
 
Vágólapra másolva!

forrás: Korunk

1956. november másodikán Nyikita Hruscsov Bukarestben titokban találkozott a román vezetőkkel, és tudomásukra hozta, hogy a szovjetek ki akarják vonni a hatalomból Nagy Imre kormányát. A románok azonnal felajánlották, hogy csapataikkal részt vesznek a katonai műveletekben. Amint azt Hruscsov híres emlékirataiból tudjuk, a szovjet pártvezér visszautasította ezt az elképzelést, mondván, hogy a szovjet csapatok jelenléte Magyarországon elégséges lesz. A szovjeteknek azonban szükségük volt a románok segítségére. Nagy Imre kormányát csak a Gheorghiu-Dej rezsim részvételével lehetett félreállítani.

Egy nappal a szovjet beavatkozás előtt Nagy Imre aligha láthatta előre, milyen szerepet fog játszani Románia az elkövetkező eseményekben. Miután, a szovjet szatellit államok közül elsőként, bejelentette az ország kilépését a Varsói Szerződésből, és az ENSZ-hez fordult segítségért, a magyar miniszterelnök azt remélte, hogy nemcsak a Nyugat, de Kelet-Európa is támogatni fogja. Bízott Titóban és bízott W. Gomulka lengyel vezetőben, akit az egész Lengyelországra kiterjedő nemzeti mozgalom juttatott hatalomra 1956 októberében. November 2-án késő este magához kérette Ion Popescu román nagykövetet. Tudatta vele, hogy a szovjet csapatok elözönlötték Magyarországot, és ebben a helyzetben a román vezetőkhöz fordult tanácsért. A választ gyorsan megkapta. Másnap két román küldött érkezett Budapestre, Aurel Malnaoan külügyminiszter és Valter Roman, a Román Munkáspárt Központi Bizottságának tagja, akit Bukarestben a magyar ügyek legjobb szakértőjének tartottak. Mindketten jelen voltak az új magyar pártvezetők gyűlésén, és találkoztak Nagy Imrével. A beszélgetésekről nem maradt fenn dokumentum. Csak feltételezzük, hogy Nagy Imre a románokat arra kérte, közvetítsék Moszkva felé azt az óhaját, hogy haladéktalanul kapcsolatba akar lépni velük. Aligha valószínű, hogy a román látogatóknak ekkor már ne lett volna tudomásuk a szovjet elképzelésekről, amelyeket a román vezetés teljes egészében támogatott. Okunk van rá, hogy feltételezzük, Bukarestből azzal az utasítással küldték őket Budapestre, hogy kövessenek el mindent annak érdekében, hogy megakadályozzák Nagy Imrét abban, hogy a szovjetek terveit keresztülhúzza.

Néhány órával később a helyzet gyökeresen megváltozott. November 4-én hajnalban a szovjet csapatok megtámadták Budapestet. Nagy Imre az őt támogató kommunisták egy kis csoportjával együtt a jugoszláv követségre menekült. Ez a tény kemény vita tárgyát képezte a későbbiekben a Szovjetunió és Jugoszlávia között. Mindkét fél a maga módján értelmezte a november másodikáról harmadikára virradó éjjel Brioniban folytatott tárgyaláson kötött megállapodásokat, amikor is Tito megígérte, igyekszik majd rávenni Nagy Imrét arra, hogy adja át a hatalmat egy új, teljes egészében Moszkva által ellenőrzött kormánynak.

A szovjetek nem engedhették meg, hogy Nagy Imre Jugoszláviába menjen, mert egy nem szövetséges államban számukra elérhetetlen lett volna. Mi több, egy emigráns kormány léte akadályozta volna a Kádár-kormányt abban, hogy külföldön elismertesse magát. Az sem volt kívánatos, hogy Nagy Imre Magyarországon maradjon. Ha szabad, maga köré gyűjtheti mindazokat, akik szembenállnak a rendszerrel, ha börtönbe vetik, fellázadhat az egész ország. A tárgyalások elakadtak, mivel a jugoszláv kormány nem hajlott semmiféle kompromisszumra. Mentelmi jogot követelt Nagy Imre és társai számára, sőt eredeti javaslatához híven továbbra is kész volt befogadni őket. A szovjetek el akartak mozdulni a holtpontról, ezért november 10-én újabb javaslatot tettek: Nagy Imrét és csoportját elszállítják egy másik, szövetséges államba. Ismeretes, hogy a lengyel kormány felajánlotta, hogy mediátorként közvetít Nagy Imre és Kádár között, de elutasították. A lengyel nagykövetnek tudomására hozták, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt közvetítők nélkül is szót tud érteni a tagjaival. Az igazság azonban az volt, hogy Lengyelországot alkalmatlannak tartották erre a szerepre, mivel az 1956. októberi események után ott gyengült a szovjet befolyás. Azért esett a választás Romániára, mert Moszkva sokkal megbízhatóbb szövetségesnek tartotta, mint Lengyelországot. Szerepet játszott benne az is, hogy november első napjaiban Nagy Imre maga is a románokhoz fordult tanácsért. Amikor N. Firubin szovjet nagykövet tájékoztatta a jugoszlávokat az újabb szovjet javaslatokról, úgy értelmezte Nagy Imre tárgyalásait a román küldöttekkel, mint kísérletet arra, hogy menedéket találjon Romániában. A szovjetek úgy ítélték, hogy Nagy Imrének és csoportjának Romániába való szállítása nem sértené a jugoszlávok presztízsét, ugyanakkor megfelelne a magyar érdekeknek is. Kádár egyetértett ezzel, és hozzátette, hogy amennyiben hajlandók elismerni az ő kormányát, úgy a Nagy Imre- csoport néhány tagjának (kivéve Nagy Imrét és Losonczy Gézát) megengedné, hogy Magyarországon maradjanak.

A jugoszlávok azonban nem fogadták el ezt a javaslatot. D. Szoldatics nagykövet november 11-én tárgyalt Kádárral, és ez alkalommal is ragaszkodott az eredeti javaslathoz: vagy Magyarországon marad Nagy Imre és csoportja, és biztosítják a sérthetetlenségüket, vagy engedélyt kapnak arra, hogy politikai menekültként Jugoszláviába menjenek. (A jugoszlávok is úgy gondolták, hogy jobb volna, ha otthon maradnának, mintha külföldön emigráns kormányt alakítanának.) Szoldatics megjegyezte, hogy a jugoszlávok szerint Románia nem megfelelő ország arra, hogy ott Nagy Imre menedéket találjon, és ez igenis károsan érintené Jugoszlávia presztízsét. Ugyanakkor kifejezte afölötti meglepetését, hogy nem bíznak Jugoszláviában, és a kételyét, hogy Nagy Imréék beleegyeztek volna abba, hogy Romániába szállítsák őket. Szoldatics találkozott Ion Popescu román nagykövettel is, és neki is tudtára adta, hogy a jugoszlávok nem fogadják el a javaslatot.

November 16-án Gheorghiu-Dej fogadta a jugoszláv nagykövetet. Tudatta vele, hogy Magyarországra megy azért, hogy hozzájáruljon a Kádár-rendszer megszilárdításához, és hozzátette, hogy jobb volna, ha a helyzet normalizálódásáig Nagy Imre és társai Romániában tartózkodnának. Ígéretet tett arra nézve, hogy garantálja a szabadságukat, és segítséget nyújt nekik, ha szükség lenne rá. Gheorghiu-Dej nem zárta ki (bár kívánatosnak sem tartotta) azt a megoldást, hogy Nagy Imre maradjon Magyarországon, gyakoroljon önkritikát és nyilvánosan támogassa a Kádár-kormányt. Másnap a jugoszláv kormány kompromisszumkészebbnek mutatkozott. Azt válaszolták, hogy ha Nagy Imre és társai szabad akaratukból Romániába akarnak menni, nekik ez ellen elvi kifogásuk nincs. Megígérték, hogy megszervezik a találkozót Nagy Imre és Gheorghiu-Dej vagy a küldötte között, amennyiben csakugyan Magyarországra mennének, azért, hogy közvetítők nélkül megbeszélhessék a kérdéseket. Ezekben a napokban a Nagy Imre-kérdés továbbra is vita tárgya maradt Magyarország és Jugoszlávia között. A magyar hozzáállást befolyásolta Titónak a pulai (Horvátország) pártgyűlésen november 11-én mondott beszéde is. Miközben bírálta a szovjetek magyarországi politikáját (amivel természetesen jól felbosszantotta a szovjet vezetést), nyíltan kiállt Kádár János mellett, és arra biztatta, hogy keresse a kompromisszumos megoldásokat. Kádár szerette volna megszüntetni Magyarország elszigeteltségét, ezért nagyon fontos volt számára, hogy a nem szövetséges Jugoszláviával normalizálódjon a kapcsolat. Nyomás nehezedett rá a munkástanácsok, sőt még egyes, hozzá közel álló párttagok részéről is. Például november 11-én, a vezető párt ideiglenes Központi Bizottságának a gyűlésén egyes felszólalók arról beszéltek, hogy Nagy Imrével ki kell egyezni, mi több, őt vagy bárki mást az ő köréhez tartózó politikusok közül be kell venni a kormányba azért, hogy a népszerűségét növeljék. Engedve e sokféle nyomásnak Kádár hajlott a kompromisszumra, és november 16-án hivatalosan garantálta Nagy Imrének és társainak a személyes sérthetetlenségét. A Magyarország és Jugoszlávia közötti megegyezés értelmében november 17-én az összes menedékjogot kért elhagyhatja a követséget. Nagy Imre és hat másik aktív politikus elhagyja Magyarországot, és 3-4 hónapra valamelyik szocialista országba megy (Jugoszláviát sem kizárva). A többiek maradhatnak Magyarországon. Úgy tűnt, hogy a Nagy Imre-kérdés közel áll a megoldáshoz. De amint azt a dokumentumokból tudjuk, november 16-án Kádár magas rangú szovjet küldöttekkel, G. Malenkovval, M. Szuszlovval és A. Arisztovval találkozott Budapesten. Az utóbbiak nyomására követelnie kellett, hogy az összes menekült maradjon Magyarországon, adják át őket a magyar kormánynak, és ne emeljenek kifogást az ellen, hogy Romániába deportálják őket. Ezt a jugoszlávok elutasították, akárcsak Kádárnak azt a követelését, hassanak oda, hogy Nagy Imre lemondjon és nyilatkozatban fejezze ki azt, hogy támogatja a Kádár-kormányt. A jugoszlávok hangsúlyozták, hogy ilyen jellegű nyilatkozatot Nagy Imre csak saját szabad akaratából tehet. A tárgyalások tehát megint holtpontra jutottak. Csakhogy éppen ezen a napon, november 17-én a szovjet küldöttek táviratot küldtek Moszkvába. Az üzenetben az állt, hogy a KGB kidolgozott egy tervet, amely szerint Nagy Imrét és társait, amint elhagyják a követséget, azonnal letartóztatják és elszállítják őket Romániába. Ehhez Kádár a beleegyezését adta.

Közben újra elkezdődtek a magyar-jugoszláv tárgyalások. Mivel a magyarok tudtak a Nagy Imrére vonatkozó szovjet tervekről, részükről a tárgyalás merő színjáték volt. De az is jelentőséggel bír, hogy három embernek - Szántó Zoltánnak, Vas Zoltánnak és a nemzetközi hírű filozófusnak, Lukács Györgynek - a sorsa egyáltalán nem érdekelte a jugoszlávokat. Ők hárman önként elhagyták a jugoszláv követséget november 18-án, de az otthonaikat már nem érték el, holott erre ígéretet kaptak. A KGB letartóztatta őket, és később, a Nagy Imre-csoport többi tagjával együtt ők is Romániába kerültek. Föltételezhetjük, hogy a jugoszlávokat egyébként sem érdekelte túlságosan a menekültek sorsa. Szerettek volna minél előbb megszabadulni a hívatlan vendégektől, de úgy, hogy a jó hírnevükön se essen folt.

A magyar kormány pedig mielőbb le akarta zárni ezt az ügyet, ezért látszólag hajlott a kompromisszumra. Kijelentette, hogy garantálja Nagy Imrének és társainak a sérthetetlenségét, hogy politikai tevékenységéért senkit sem fognak üldözni. Ez alkalommal még annyit sem kértek, hogy támogassák Kádár Jánost. Nagy Imrével és társaival tudatták a tárgyalások eredményét, és ők beleegyeztek abba, hogy elhagyják a követséget. Mindkét fél beleegyezett abba, hogy ez november 22-én este történjen. Ugyanazon a napon a szovjet küldöttek jelentették Moszkvának, hogy "Szerov elvtárs minden szükséges intézkedést meghozott a magyar kollégákkal együtt". Másnap, november 23-án jelentették Moszkvának, hogy Nagy Imrét és társait letartóztatták és őrizetbe vették. A román külügyminisztérium a hivatalos magyar kérésnek eleget téve engedélyt adott arra, hogy Nagy Imre és csoportja Romániában tartózkodjon. A levél szerint politikai tevékenységet nem folytathatnak. A magyar külügyminisztérium levélben indokolta meg a kérést. Ennek értelmében a magyar kormány, bár megígérte, hogy garantálja Nagy Imrének és társainak a biztonságát, az ígéretét nem tudja megtartani, mert ezek az emberek azzal, hogy az "ellenforradalom" oldalára álltak, sok becsületes magyar embernek "felkeltették a haragját", így otthon könnyen áldozatául eshetnek ennek a haragnak. Vagy éppenséggel az "ellenforradalmárok" követhetnének el terrorakciót velük szemben azért, hogy az egészet a Kádár-kormány nyakába varrják. Tehát Romániába szállításuk a legjobb módja annak, hogy garantálják a sérthetetlenségüket. A magyar külügyminisztérium levele azt is hangsúlyozza, hogy amíg még a jugoszláv követségen tartózkodtak, Nagy Imrének és társainak nem volt kifogásuk az ellen, hogy bármelyik szocialista országba elszállítsák őket (arra nem tér ki a levél, hogy csak a Jugoszláviába való emigrálás ellen nem emeltek kifogást). A hivatalos diplomáciai levél igyekszik eltussolni a román közreműködéssel véghezvitt törvénytelenséget. November 22-én a Gheorghiu-Dej vezette román küldöttség megérkezett Budapestre. A delegációnak tagja volt Valter Roman, aki még a harmincas években a Kominternben végzett tevékenységük idejéből ismerte Nagy Imrét. Ez alkalommal két órán keresztül tárgyalt vele a szovjet katonai zónában. Roman a román kormány nevében javasolta Nagy Imrének, hogy két-három hónapig, amíg Magyarországon a helyzet normalizálódik, menjen Romániába. Ígéretet tett arra nézve, hogy ott jó körülmények fogadják majd. Nagy Imre határozottan visszautasította mind ezt a javaslatot, mind pedig azt, hogy nyilvánosan hitet tegyen Kádár mellett. Roman szerint bízott abban, hogy a jugoszlávok nem hagyják cserben.

Malenkov és Szuszlov szovjet küldöttek találkoztak román kollégáikkal, ezt követően pedig jelentették Moszkvának, hogy a románok határozottan kiálltak amellett, hogy Nagy Imrét és társait haladéktalanul szállítsák Romániába és vállalták, hogy őrizetben tartják őket. Másnap újabb jelentést küldtek Moszkvába, ebben hangsúlyozták, hogy a "román elvtársak" igen hasznos munkát végeztek Magyarországon, jótékony befolyást gyakoroltak a magyar kommunistákra, és a Magyarországon kialakult helyzettel és annak normalizálásával kapcsolatos román elképzelések nagymértékben azonosak a szovjetekével. Meg kell jegyeznünk, hogy november 24-én Gheorghiu-Dej beszédet tartott a Kádár-féle párt ideiglenes Központi Bizottságának a gyűlésén, és ebben a beszédben nem egy megalázó megjegyzéssel illette magyar kollégáit. Magyarországról hazatérve találkozott a szovjet nagykövetség tanácsadójával. Kifejtette neki, hogy Magyarországon a helyzet normalizálódni látszik, de a Kádár-kormánynak határozottabban fel kellene lépnie a proletárdiktatúra győzedelmeskedésének érdekében. Azonnal helyre kell állítani a biztonsági struktúrákat, és véget kell vetni annak a gyakorlatnak, hogy ezeket igazságosnak vagy igazságtalannak ítéljék. Hangsúlyozta, hogy azoknak az "ellenforradalom" leverésében játszott jelenlegi, aktív szerepük sokkal fontosabb, mint múltbeli hibáik. Dej érintette a romániai helyzetet is. Megjegyezte, hogy ámbár a magyar "ellenforradalmi események" itt is befolyásolták a "reakciós elemeket", "mi keményen lesújtottunk". Befejezésül kifejtette, hogy a magyarországi események tanulságosak, a jövőben nagyobb gondot kell fordítani a kommunista hatalom megszilárdítására.

A jugoszlávok ugyan nem avatkoztak be közvetlenül a Nagy Imrével és csoportjával kapcsolatos elképzelésekbe, de a dolgok végső kimenetelét illetően nemigen lehettek kétségeik. "Nem is tartottunk attól, hogy a jugoszlávok lármát csapnak Nagy Imréért" - vallotta be Emil Bodnara, a román Politbüró egyik tagja annak a tárgyalásnak a során, amelyet a szovjet követség tanácsadójával folytatott november 26-án. Tito és csapata azonban jobban szerette volna távol tartani magát azoktól, akik a törvénytelen akciót kitervelték. Belgrádban tiltakozó jegyzéket adtak át a szovjet és a magyar nagykövetnek. Érdekes, hogy a román fél megpróbálta eljátszani a közvetítő szerepét. November 25-én Dej fogadta a jugoszláv nagykövetet, és közölte vele, hogy kész találkozni Titóval, hogy kicserélhessék a véleményüket az összes vitás kérdésben. A találkozóra valóban sor került Belgrádban, annak ellenére, hogy a Kremlben ezt nem tartották helyénvalónak. Kardelj és Rankovics fogadták Bodnarát és Borilát, akik kérve kérték jugoszláv kollégáikat, hogy ne csapjanak feleslegesen lármát a dolog miatt. Amint azt a Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottságához december 3-án írt levélből tudjuk, a jugoszlávok továbbra is ragaszkodtak az eredeti álláspontjukhoz. Másrészt viszont a jugoszlávoknak, noha elsősorban a saját presztízsükre vigyáztak - és emiatt elhatárolódtak a törvénytelenségektől és azok elkövetőitől -, végső soron nem állt érdekükben az, hogy a szocialista táborral kialakult viszonyuk megromoljon. 1957 elején a tárgyalások megszakadtak.

A románok igyekeztek rávenni Nagy Imrét arra, hogy megváltoztassa az álláspontját, önkritikát gyakoroljon korábbi politikai tevékenységéért, és támogassa a Kádár-kormányt. Nagy Imre azonban hajlíthatatlan volt, és a románok hamarosan felhagytak a befolyásolására tett erőfeszítésekkel. December 14-én Dej találkozott V. Nyikolajev orosz diplomatával, és nem rejtette véka alá a jövőre vonatkozó terveit. Hangsúlyozta, hogy a románoknak nem áll szándékukban Nagy Imrét és társait Romániában tartani, hanem amint a Kádár-kormány megerősödik, "átadjuk Nagy Imrét a magyar elvtársaknak, akik a nyelvénél fogva akasztják majd fel a bűneiért". Vagyis a román vezető már három hónappal az előtt, hogy Magyarországon hivatalosan eljárást indítottak volna Nagy Imre és társai ellen, előre látta a lázadó magyar miniszterelnök sorsát.

Gheorghiu-Dej szeretett volna megszabadulni az amúgy jelentéktelen szovjet ellenőrzéstől is, ennek ellenére nem szövetkezhetett a magyar "nemzeti kommunistákkal". Dej és társai nemhogy a többpártrendszert, de még a kommunizmus megreformálásával kapcsolatos mégoly szerény magyar elképzeléseket sem támogatták. Dej soha nem kedvelte a szocializmus demokratizálásának a gondolatát, Románia megnagyobbodott függetlenségében csupán hatalma megerősödésének eszközét látta, a lehetőséget, hogy gátat szabjon a Magyarországról és Lengyelországból elindult ilyen irányú törekvéseknek. Mi több, miközben igyekezett tágítani az önálló cselekvési körét, Dej számára továbbra is a Kreml maradt a független politizálás záloga. Kegyetlen megtorlást gyakorolt azokkal szemben, akik szimpatizáltak a magyar forradalommal, ezzel is bizonyítva a szovjeteknek, hogy ami Romániát illeti, nincs mitől tartaniuk. Ebben az országban szilárd a kommunista diktatúra, a magyarországihoz hasonló eseményeket itt nem lehet kiprovokálni (ez volt a legfontosabb érv akkor is, amikor Románia követelte az "idősebb testvér" akaratának, de szorgalmazta, sőt cselekvőn részt vett a korábbi magyar miniszterelnök ellen elkövetett erőszakban, vagyis megpróbálta a maximális hasznot kihajtani a maga számára a szomszédos országban történt eseményekből). Ámbár halálosan megrémítették a magyar forradalom eseményei, a román vezetőnek sikerült általuk megerősítenie a saját hatalmát. Amúgy a román társadalom nem maradt érzéketlen a magyar forradalom iránt, számos példa igazolja, hogy annak céljaival és eszméivel sokan mélységesen egyetértettek.

Alekszandr Sztikalin