Kesztölcön megvendégelték a pesti srácokat

 

A kesztölci köztársaság (részlet)

Miután véget értek a harcok Budapesten, és a Vörös Hadsereg a karhatalmistákkal karöltve felszámolta az utolsó ellenállási gócokat, a szabadságharcosok csak rejtőzködve tudtak kimenekülni Budapestről a még nyitva álló nyugati határ felé. Az egyik útvonal a Pilisen vezetett végig. A menekülő szabadságharcosok az útba eső falvak lakóitól remélhettek szállást, élelmet.

A pesti srácok egy csapata Kesztölcön, a kis Dorog melletti zsákfalun keresztül próbált kijutni a Duna mentén húzódó 1-es főútra, amely Komáromon, és Győrön át vezetett a nyugati határra. A több napja menekülő, lerongyolódott forradalmárok Kesztölcön helyi nemzetőrökbe botlottak, akik gazdagon megvendégelték az elcsigázott csapatot.

A kis pilisi zsákfaluban, amelyre később a visszatérő kommunisták igaztalanul ragasztották a "kesztölci köztársaság" hamis legendáját, november közepén még mindig a Nemzetőrség vigyázott a rendre, és szervezte a falu életét. A demokratikusan megválasztott Nemzeti Bizottság ugyan a november 4-i támadás hírére lemondott, azonban a nemzetőrök kitartottak. A kesztölciek, akik közül a legtöbben a dorogi bányákban dolgoztak békeidőben, tartották a sztrájkot, és nemzetőreik a Pilis hegy gerincén járőrözve figyelték a Budapest felé irányuló forgalmat. A falu aktív kapcsolatban állt a fővárossal: több teherautónyi élelmet szállítottak Budapestre a kórházakban fekvő sebesülteknek, ugyanakkor a fővárosban szerezték be azt az arzenált, amellyel a nemzetőrséget felszerelték.

Simonek Lukács, a falu nemzetőrparancsnok-helyettese 1963-ig bujkált. Amikor feladta magát a rendőrségnek, vallomásában érdekes adatokat közöl a pesti srácok megvendégeléséről: "Más falun keresztül jöttek át a csapatok és Klastrompusztán telepedtek le. Jött küldöttség a tanácsházába és kértek élelmet, így a nemzeti bizottság elhatározta, hogy a tsz-ből kérnek egy 20 kilós süldőt, és engemet megkértek, hogy menjek el az elnökért. El is mentem érte, de puskám nem volt, mert nem voltam éppen akkor szolgálatban. Otthon találtam a Kochnyák Sándort [tsz elnök], és elmondtam neki, hogy a nemzeti bizottság elküldött, hogy jöjjön velem a tanácsházára, de én nem tudom, hogy mikor, mivel én hazamentem ebédelni. Délután bementem a tanácsházra, akkor már ott egy cédula egy 20 kilós süldőre. Én Kara Vilivel átvettem a szolgálatot és elmentünk, hogy megnézzük az embereket. Reggel Leányvár felé mentek el, de azt meg tudja mondani a tsz-vezető is, hogy nem loptak semmit, azok az emberek. Voltak vagy 30-an, de csak reggelig voltak."

A faluba érkező budapesti forradalmárokra pontosan emlékszik Fekete Mihály, Kesztölc 1956-os nemzetőrparancsnoka. "Amikor jöttek át a pesti srácok Kesztölcre, találkoztak a nemzetőrökkel. Bejöttek az irodába, a Kochnyák Sanyitól kértek élelmet. Annyit mondtam a fiúknak, most már nagyon késő van, de reggel korán az első lesz, hogy szerzünk élelmet. November eleje. Ezek nem voltak itt tovább, mint két-három napot. Ott maradtak, megkértek, hogy megmosakodhassanak, adjunk nekik élelmet. Na én elmentem a tsz-be, a géppisztoly a vállamon volt, hogy a kérésemnek nagyobb súlya legyen. Mondtam nekik: 'Sanyi adjál élelmet. Ezek a fiúk fáradtak, harcoltak, mennek nyugat felé, adjál nekik élelmet. Nektek van, nekünk nincs, tudtok adni.' Azt mondja a Sanyi: 'Miért ne adnánk Miska, hát ők is a mi testvéreink!' Szegény Kochnyák Sanyi segítette a forradalmárokat, elrendelte a Klastromnak, hogy adjanak disznót, birkát, amit kérnek. Ezzel vágta el magát... Mikor a pesti srácok már mentek, ott mentek a falun, bementek a polgármesteri irodába, ott ültem az irodán, bejött a főnökük. Azt mondta, hogy: 'Köszönöm, hogy segítettetek' - polgártársnak szólított -, 'rendbejöttünk, pihentünk, tisztálkodtunk, jóllaktunk, most megyünk tovább. De gyertek ti is. Ne maradjatok tovább. Vége van mindennek, kivertek minket az oroszok, egész Pestet megtámadták, gyertek velünk, minden el van veszve.' Én meg a hülye fejemmel nem hittem el, még maradtam egy jó erős hónapot. Azt mondja: 'nem tudom, mivel szolgálhatok, odaadom a pisztolyomat' - így kirakta az asztalra. 'Erre már nekem nem lesz szükségem' - odasúgta. 'De neked sem.' Ezzel elbúcsúzott. Megöleltük egymást. A kesztölciek kisegítették a pesti srácokat, akik tényleg harcoltak."

Barsi Szabó Gergely