Mecseki láthatatlanok

 

Nagy József 1936-ban született Pécsett. Kilencen voltak testvérek. 13 évesen már dolgozott, vízhordóként egy építkezésen. 1956-ban, húszévesen sofőr az ÉPFU-nál, családfenntartó és sikeres motorversenyző a Dózsában. Ma is Pécsett él.

Kubicza Ferenc rajza a forradalomról: szobordöntés Pécsett

Az egyetemistákból, főiskolásokból megalakult nemzetőrséghez sofőröket kerestek, háromszoros fizetéssel. Én, mint népes családunk fenntartója, jelentkeztem. Elmentünk a rendőrségre, kaptunk egy Wippont. (A Wippon kb.10 személy szállítására alkalmas dzsip. Szerző megj.) Közben adtak nekem egy csehszlovák gyártmányú Waller pisztolyt. Ha már nemzetőr vagyok, legyen pisztolyom. Később derült ki, hogy azzal nem lehet lőni. November 4-én éjfél körül jöttek be az orosz tankok. A főiskola udvarán beszédet tartott Méder Ferenc főhadnagy, aki a katonai tanszéknek volt az oktató tisztje, MDP-tag. Azt mondta, nincs értelme az ellenállásnak, legjobb, ha a fegyvert letesszük, és mindenki szépen hazamegy. A főiskolások nem értettek egyet ezzel a dologgal. Kb. kétszázan elindultunk föl, a Mecsekre. De ez már hajnalban volt. Arra emlékszem, hogy felhőtlen idő volt.

Mire fölértünk a Remete rétre, már sütött a nap. Az orfűi úton, a büdöskúti elágazásnál találkoztunk azokkal, akik már fenn voltak a Mecseken. Kocsi hangját hallottuk Pécs irányából. Az autót feltartóztattuk. Volt benne négy ÁVH-s. Az egyikük Garamvölgyi Ferenc, aki a Dózsa motoros szakosztály patronálója volt. Onnan ismertem. Málics Ottó vezényletével bevittük őket az erdőbe. Fegyvereiket és a hírlap szállítmányt, amit vittek elszedtük. Az ÁVH-sokat Horváth Géza utasítására haza küldtük. A büdöskúti vadászháznál megalakultak a szakaszok, parancsnok jelölés, választás... ezzel telt el a nap. Este támadás ért bennünket. Feltehetőleg az elengedett ÁVH-sok jöttek vissza. Lövöldözés lett, mely után körülnéztünk, de nem találtunk senkit. Reggel elindultunk Vágotpusztára. Volt velünk több katonatiszt is, akik értettek a hadvezetéshez. Itt tanultuk meg a fegyver szétszedését, megtöltését. A legkomolyabb fegyverünk egy golyószóró volt, meg nyeles gyakorló kézigránátok. Itt történt az eskütétel és a gyakorlatozás.

November 14-én - éjfél után történt - aknatűz érte Vágotpusztát. Ebből a gyűrűből a parancsnokok éjszaka kivezettek bennünket. Pécsváradra indultunk. 1992-ben, amikor egy újságíróval fenn jártunk Vágotpusztán, az egyik ház hátsó falán még látszott az akna nyoma. Pécsváradon azt a feladatot kaptuk, hogy fegyvert kell szerezni, tehát fegyverezzük le a pécsváradi rendőrőrsöt. Én azért mentem a csoporttal, ha lesz ott kocsi, azt én fogom vezetni. Málics Ottó vezetésével 10-12-en lehettünk. A fegyveresek a tér felső részén, a fák mögé álltak. (Pécsvárad főterét akkor Tanács térnek hívták, itt volt a rendőrőrs. A parancs úgy szólt, fegyvert csak akkor szabad használni, ha Málics jelt ad. A jel egy lövés. Mielőtt bementünk volna a rendőrségre, meghallottuk a Wippon hangját, amin rendőrök jöttek. (Hét rendőr ült az autóban, lőgyakorlaton voltak, a kocsi tele volt fegyverrel. Szerző megj.) Amikor a kocsi beállt a térre, Málics Ottó felszólította a rendőröket, kezeket föl, tegyék le a fegyvert, szálljanak le a kocsiról. Ezt meg is tették. A rendőrök szépen a fal mellé álltak a járdán. Eközben a hátunk mögött a rendőrőrs épületéből kilépett az udvarra egy nyitott zubbonyos rendőr és egy pisztolyból ránk lőtt. Vagy véletlenül, vagy ilyen jó lövő volt - rajtam egy sofőr bunda volt, Málics Ottónak meg a vállán volt a géppisztoly, ezért őt vette célba - eltalálta hátulról, fejbe. Pont fejbe lőtte kb. 20 méterről. A fák mögött állók azt hitték, hogy ez a jel és mindenki lőni kezdett. Addig, amíg volt a tárban lőszer. Persze a rendőrök lehasaltak, a pisztolyos meg bemenekült az épületbe. A lövéseink senkit sem találtak el. Két rendőr felült a kocsira, hogy jönnek velünk harcolni az oroszok ellen. Akik a fal mellett maradtak, azoknak mondtam, menjenek nyugodtan haza. Mi nem akarunk senkit bántani, csak a fegyvereket visszük el, meg a kocsit. Málics Ottót feltettük a kocsira. Beültem, kitolattam. A rendőrség előtt kellett elmenni. No, ezek ott benn látták, hogy vonulunk el, akkor elkezdtek lőni. Nagyon komoly sortüzet kaptunk. A hűtőt kilőtték, a szélvédőt és az egyik rendőrt eltalálták. A vár fölött meg kellett állni, és ott hagyni a kocsit. A rendőr akkor szólt, hogy őt eltalálták. Mutatta a zubbonyát. A másik meg mondta, hogy elkíséri az orvoshoz. Két golyószóróhoz kabátokat kötöztünk, azon vittük tovább gyalog Málics Ottót. Akit később a parancsnok, Horváth Géza elvitetett a komlói kórházba. Ott is halt meg. Pécsbányatelepen a Gesztenyés melletti temetőben temették el. A sírja szépen rendben van tartva. Hajnal felé értünk vissza Vágotpusztára. Itt Horváth Géza beszédet tartott. Nincs értelme a további emberáldozatnak, mondta. Aki akar, vele tarthat nyugatra, aki nem, az haza mehet. Felmentett bennünket az eskü alól.

November 17-én bementem a munkahelyemre. A kollégáim meglepődtek. "Miért jövök én vissza?" - kérdezték. Azt hitték, meghaltam. Már a koszorúra is összegyűjtötték a pénzt. Az történt, hogy egy Nagy József nevű fiatalt, a Mecsekre mentőautóval felmenő, fehér köpenybe öltözött ÁVH-sok agyonlőttek.

(http://www.szulo.hu/kids/index.htm)