Ködmumusokkal birkóztunk

 

Karátson Gábor visszaemlékezése (részlet)

Költő akartam lenni. 1954-ben vagy 1955-ben verseket írtam egy forradalomról, ami itt lesz. Később eléggé meglepett, amikor láttam, hogy ilyeneket írtam. Körülbelül olyannak képzeltem, mint amilyen volt, az az igazság. Tehát valahogy ez bennem élt. Sokszor ködön át látom a dolgokat, viszont talán jobban is érzékeltem az egészet, mint mások. Eléggé gyökértelen voltam mindenütt. Egyszer-kétszer elmentem a Petőfi Kör vitáira. Nem olyan szörnyen érdekelt, de kellemesen izgatott hangulat volt, ami különben az egész esztendőt jellemezte, jövés-menés és sok ember.

1956 nyarán egy barátommal elmentünk Erdélybe. Akkor lehetett körülbelül először útlevelet kapni. Nehéz volt, és csak az indulásunk előtti napon kaptam meg. Másfél hónapig utazgattam, nagyszerű volt. Mikor megjöttem Budapestre, úgy éreztem, hogy ez egy rettenetesen unalmas város, és hogy itt aztán soha nem fog történni semmi érdekes. Egy savószínű, ázott, vacak hely. A Rajk-temetésről valamit hallottam, de nem mentem el rá. Úgy taksáltam, hogy enyhülési folyamat van, nem gondoltam, hogy lesz itt valami. Nem voltam soha marxista, nem nagyon érdekelt a politika.

Forintos Gyurkának, akivel a Szabadság-hegyen akkoriban sokat sétálgattunk, különös megérzései voltak; emlékszem, azt fejtegette, hogy egy csomó ember rá fog rohanni, és megpróbálják őt megölni. Világos volt, hogy ő maga se tudja, miről beszél, de hamarosan kiderült, hogy nem járt messze az igazságtól. Határozottan lehetett érezni, hogy olyan hosszú árnyékok vannak, és olyan furcsa minden.

Az egyetemen valami megindult, valamilyen erjedés. Egy marxizmus-leninizmus-oktatóval beszélgettem, hogy nem nagyon jó ez a marxizmus, nem nagyon hisz benne senki. 1956-ban már ezt el lehetett mondani. És akkor volt egy évfolyamülés a jogi karon, bejött mindenféle professzor, hosszában elhelyezkedtek velünk szemben, és előadták, hogy itt nagy baj van, mert hazudozás folyt sokáig. Félrevezettek bennünket, de hogy most itt a változás pillanata, és hogy szóljunk hozzá. Mit szólunk ehhez? Nagy hallgatás, nem szólt hozzá senki. És ez egyre kínosabbá vált, mert ők ott forradalmárkodtak elöl, az évfolyam meg ült némán. Na, én jelentkeztem végül, rosszul tűröm az ilyen helyzeteket. Ez valahogy aztán a vádiratba is belekerült. Azt mondtam, hogy azért nem szól senki, mert minket már nagyon sokszor becsaptak, mindenkiben az él, hogy most is valószínűleg átvernek bennünket, aki meg hozzászól, utóbb bajba kerül. Ez rövidesen be is bizonyosodott, de hát akkor erre nem lehetett hivatkozni. Nagyon édes modorban mondhattam el, mert nem lett belőle botrány, hanem utána odajöttek jó sokan az évfolyamtársaim közül gratulálni, és azt mondták, hogy ezt csak én tudtam elmondani úgy, hogy ne legyen belőle iszonyú botrány. Mert úgy mondtam el, mint egy merengést. No hát ez volt, és akkor már lehetett hallani, hogy valami tüntetés készül.

Valószínűleg a Műegyetemről kaptam azt a röpcédulát, amit az évfolyamnak felolvastam. Hogy miért éppen én voltam? Már nem tudom. És hát akkor "a vész kitört".

Amikor 23-án délben mentem haza, már minden tele volt tűzve "Mit kíván a magyar nemzet" felhívásokkal. Fél kettőkor volt találkozó az egyetem előtt, és többször megváltozott, hogy lesz-e tüntetés, vagy nem. Betiltotta a belügyminiszter, s aztán mégis engedélyezte stb. Ahogy ott az egyetemtől elindultunk, elkezdtük énekelni a varsavjankát, hogy "Rontása tört ránk a zúgó viharnak" stb. A mai napig nagyon szeretem ezt az éneket. Nagyon mulatságosnak találtam, hogy itt megyünk, és Marseillaise-t meg mindenfélét éneklünk. És a Vásárhelyi Vera, Vekerdy Tamás felesége szörnyen veszekedett velem, hogy: "Te mit röhögsz itt, Karátson, ilyenkor, amikor...?" És mondtam, hogy nem baj, megyek én, csak röhögnöm kell. Így vonultunk egy darabig, és kiabáltuk a virágnyelven írott jelszavakat, hogy: "Minden ország katonája menjen saját hazájába" stb. Eléggé papirosízű jelszavak voltak egyelőre. Nekünk, szervezőknek pedig feladatunk volt az is, hogy ne engedjünk be idegeneket soraink közé. De hát jöttek mellettünk a járdán. Az világos volt, hogy nem lehet megakadályozni az embereket, hogy velünk, egyetemistákkal jöjjenek, nem is akartuk megakadályozni őket, már akkor egy hatalmas hömpölygés volt az egész.

A hídon elkezdődött a "Ruszkik, haza!" stb. kiabálás, aminek frenetikus ereje volt már. A Bem téren lyukas zászlók, kint a laktanyán is. Átjöttünk a Kossuth hídon, és megérkeztünk a Parlament elé. Sose láttam ilyen nagy tömeget önként együtt. Ott hallottam először a "Le a vörös csillaggal!" kiáltást. Odamentem, és mondtam, hogy ezt ne kiabálják - nem sok sikerrel. Személy szerint nem ragaszkodtam a vörös csillaghoz, de nem gondoltam, hogy ez egy kerek perec antikommunista megmozdulás lesz, hanem hogy ez a meglevő "izének" a megjavítására irányuló valami, így talán még sikerülhet a dolog. Azt gondoltam, hogy ezek provokátorok, valószínűleg azok is voltak, de rá kellett jönnöm, hogy akár provokátorok, akár nem, ez most már benne van a levegőben, és ezt a jó Isten se tudja most megállítani. Pár perc múlva én is vígan vöröscsillagoztam. Kisvártatva kiáltozás hallatszott az FM felől, hogy menjünk a Sztálin-szobrot ledönteni. És mivel ez érdekesnek látszott, arrafelé mentem. Rohantunk. Mikor megérkeztünk a Hősök teréhez, már folyt a Sztálin-szobor döntögetése. Nagyon humoros volt a nép. És nagy hatást tett rám, hogy azt kiabálták, hogy "Tartsd magad, Jóska!". Ez nekem nagyon tetszett. Mert ugye tudjuk, hogy nem akart lejönni, nehéz volt ledönteni, és sokan kiabálták, hogy "Tartsd magad, Jóska!" - ami persze vicc volt, egy népi sportszerűség, hogy ő ott van egyedül most, akármilyen nagy, egyedül van, és mi meg itt sokan, őt is kell biztatni, hogy tartsa magát. Sok ilyen hülyéskedés volt. Végül is ledőlt, elhegesztették a lábát, és ledőlt.

Amikor ledőlt a szobor, valakik azt kiabálták, hogy "Templomot a helyébe!", majd elénekeltük, hogy: "Meghalt a cselszövő, elmúlt a rút viszály"1 - érdekes operai effektus volt. Az ellenségesség a nagy mumus ellen irányult. Szerintem az egész forradalom nem valami ellen, hanem valamiért volt. Valamit keresett az ország.

Voltak még kisebb kalandjaim az éjszakában, másnap is, aztán egy vöröskeresztes autóval az Országos Vérellátó Központban dolgoztam néhány napig.

Megalakult a nemzetőrség, én is beléptem. Puskával őrt álltunk az egyetem előtt, amit elég nevetségesnek éreztem. Amúgy november 1-jén kezdtem azt hinni, hogy sikerült a dolog, és "kiszabadultunk". Ugyanakkor valami bánatot éreztem amiatt, hogy a szomszéd országok, különösen Erdély, lenn maradnak, míg mi elindulunk fölfelé. Hát korán bánkódtam.

Mentem át a Szabadság hídon, és ezen elmélkedtem magamban. Az utcákon megjelentek az alakuló pártok röpcédulái, viszolyogva nézegettem őket. A pártokat reakciósoknak és lesipuskásoknak éreztem, akik mostanáig lapítottak, és mihelyt azt hiszik, hogy lehet, egy pincelépcső fölé kiszögezik, hogy nem tudom, milyen párt, itt lehet belépni. Így teltek-múltak a napok. Olyan sok nem volt. Nyilván verseket írtam, meg ide-oda mentem. Aztán jött november 4-e. Az rettenetes volt.

Írtam egy táviratszöveget az orosz ifjúsághoz mint Tolsztoj és Dosztojevszkij népéhez, hogy ezt ne hagyják. Elvittem Göncz Árpinak, hogy ki kéne valahova juttatni. Nyomban rámutatott, hogy ez nagyon szép dolog, de hát egy ilyet valakinek alá kell írni. Azt gondoltam, hogy én ezt nem fogom aláírni, mert ennek fele se tréfa. Ha én ezt aláírom, engemet kinyírnak. Aztán ezen vívódtam magamban, restelltem is meg nem is. De alapjában véve ma is azt gondolom, hogy jól tettem. Az orosz ifjúság úgysem védte volna meg Magyarországot.

MEFESZ-szé aznap alakultunk át, amikor betiltották a forradalmi bizottságokat. Megjelent ott két fiú meg egy lány a csepeli gyárból. A lányt Gavula Brigittának hívták, a fiúk nevére nem emlékeztem. Lehet, nem is mondták, nem nagyon erőltette akkoriban az ilyesmit az ember; évtizedek múlva derült ki, hogy Bárány János volt az egyik, a Tompa utcai felkelők legendás hírű parancsnoka. Mondták, ők is már átalakultak MAFISZ-szá2 , és meghívtak, járjunk ki hozzájuk a gyárba, támogassuk őket a kádáristák ellen. Mi ki is jártunk, sok hasznot persze már nem hajtottunk nekik. Nem is lehetett, késő volt már nagyon, de ebből lett ellenünk az egyik fő vádpont aztán. Mindig is fontosnak, talán a legfontosabbnak éreztem a társadalom különböző rétegei - akkor úgy mondtuk: a munkásság, a parasztság és az értelmiség - közötti kapcsolatot, együttműködést, és ennek 1956-ban, először és utoljára, értelme is volt; így is megérte, hogy semmi eredménye nem lett.

....

A teljes visszaemlékezés az 1956-os Intézet oldalán olvasható