Novellásköteten dolgozik nagymarosi magányában a 75 éves Kittenberger Kálmán

 

Népszava

Ahol divat az egyesülés

Sokszor tette lábát olyan földre, ahol fehér ember még nem járt. Még olyan valóban "isten háta mögötti" helyekre is elkerült, ahol - mint most már tréfásan emlegeti: "divatos halál volt az agyonütés", mint például a danakilok földjén. Álomkóros vidékekre is bemerészkedett, ha arról volt szó, hogy valamilyen különleges rovarral vagy lepkével gazdagíthatja Nemzeti Múzeumunk gyűjteményét. Mert nehogy azt higgyük, hogy csupán valamiféle saját kedvtelés hajtotta kalandos felfedező útjára Kittenberger Kálmánt. El kell csak menni a Magyar Nemzeti Múzeumba, külön terem őrzi dús vadászzsákmányát. Gyűjteményéből ugyanis az első kiválasztás joga mindig a Nemzeti Múzeumot illette. Értékes lakókat szerzett állatkertünk is.

Kittenberger Kálmán egy elejtett oroszlánnal

Hetvenötödik születésnapja alkalmából látogatóba indultam Kittenberger Kálmánhoz nagymarosi otthonába. A magyar Afrika-kutató eleven cáfolata a közmondásnak: "senki sem próféta saját hazájában". Kittenberger Kálmánra büszke Nagymaros és a legkisebb gyerek is útbaigazít lakásához.

"Az oroszlánvadászat - semmi!"

A legendás Afrika-kutató, Kittenberger Kálmán

Tömzsi, kerekarcú, kékszemű, tarkoponyájú és - ami legszembetűnőbb rajta - éles, átható, mégis barátságos, sőt huncutkás pillantású férfi vezet be a sárga, földszintes villába.

Vadászati emlékeiről faggatjuk:

- Az oroszlánvadászat - az semmi! - mondja beszélgetés közben. - Az elefánt, az merészebb ellenfél! - hunyorít és mintha az elképzelt látványhoz szíverősítőt akarna nyújtani, felcsapja egy fatörzshöz hasonló bárszekrény fedelét: - Adhatok egy kis diópálinkát?

Legmerészebb fantáziával sem gondolhattuk volna, hogy a fatörzs-bárszekrény: egy elefánt mellső lába.

- A másik lába a papírkosaram lett.

A tornác hosszú asztala mellet ülünk. Mellettünk szőnyeggel letakart tábori ágy, amelyet egy afrikai útjáról és az azt követő indiai hadifogságából hozott magával. Magasított állványon egy-egy fekete, kitömött apácamajom.

- Nagyon tisztességes állat - mutatja be Kálmán bácsi -, nem dézsmálja az ültetvényeket. A napfelkeltét és napnyugtát hangos "ró-ró"! üdvrivalgással köszönti. Feleségem bátyja lőtte ezt a kettőt Abessziniában.

Erre is pénz kellene...

A beszélgetés során azt is megtudjuk, hogy a Magyar Nemzeti Múzeumot nemcsak afrikai lepkékkel és rovarokkal gazdagította Kittenberger Kálmán, de egy fekete rinocérosszal és antiloppal is, amelyek bizony 40 év óta preparálatlanul hevernek a múzeum pincéjében. Csodálkozó tekintetünkre megmagyarázza:

- Nem volt eddig pénz a preparálásra. Pedig nálunk élnek a legkiválóbb dermaplasztikusok: Ory Sándor, Fischer Károly, Rajcsinecz István. - Tekintete megint huncutul felcsillan: - Ez a pénztelenség végig kísért egész afrikai utamon. Ha annak idején szegény elefántok nem adják agyarukat és a párducok a bőrüket, hogy rajtuk pénzt szerezzenek... azzal a pénzzel, amit a Nemzeti Múzeumtól kaptam, sem jutottam volna messzire Afrikában.

Az utazó helyi segítője egy elejtett antiloppal

- Mi volt Kálmán bácsiban az erősebb: vadász- vagy a gyűjtőszenvedélye?

Egy kis történettel felel:

- Előfordult, hogy puskával a kezemben elefántvadászatra indultam. Hirtelen egy ritka madarat pillantottam meg. A gyűjtőszenvedély azonnal erőt vett rajtam és csapot-papot, akarom mondani elefántot otthagyva, iramodtam a szép madár után. Furcsább volt azonban a helyzet, amikor csupán lepkehálóval "pillangóvadászatra" mentem és egyszerre csak egy szép sörényű oroszlán nézett velem farkasszemet. Szerencsére "uff!" kiáltással odább állt.

Bizonyára az egész magyar olvasóközönség örvend, hogy Kittenberger Kálmán eddigi munkái egymás után jelennek meg új és új kiadásban. Azt azonban talán kevesen sejtik, hogy az örökfiatal Afrika-kutató tudós most szépirodalmi művön - novellásköteten dolgozik.

Ábel Olga

Kittenberger Kálmán Afrika-kutató, vadász, gyűjtő. (Léva, 1884. október 10.- Nagymaros, 1958. január 4.) Elemi és középiskolai tanulmányait szülővárosában végezte. A gimnáziumból (részben anyagi, részben fegyelmi okból) a lévai tanítóképzőbe iratkozott át. Záróvizsgája után a Magyar Nemzeti Múzeumban állományon kívüli kisegítő preparátorként dolgozott, és közben a tanárképző főiskolát is látogatta. Rendkívül szűkös anyagi körülményei arra kényszerítették, hogy félbehagyja főiskolai tanulmányait, és tanítói állást vállaljon. 1902 őszén a Brassói-havasok tövében fekvő Tatrang csángó falu tanítói állását pályázta meg, és nyerte el. Választása azért esett erre a vidékre, hogy legalább vadászszenvedélyének hódolhasson. Néhány hónapi tanítóskodás után, az MNM közbenjárására a Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium hozzájárult, hogy részére egy esztendei fizetést folyósít, melyből ő szerény felszerelést vásárolva, kísérőül szegődhetett a kelet-afrikai vadász-kirándulásra induló Damaszkin Arzén bácskai földbirtokos mellé. 1903 elején érkeztek Afrikába. Damaszkin rövid idő múlva visszatért, de felszerelését társa számára hátrahagyta. Egyedül e körülmény folytán maradhatott Afrikában. Hivatalos anyagi támogatás nélkül gyűjtéseket végzett az MNM számára. 1903-1906 között azokat a területeket járta be a Kilimandzsáró vidékén, ahol másfél évtizeddel korábban Teleki Sámuel járt. 1906-1907-ben Abesszíniában a tudományosan szinte teljesen feltáratlan Danakil-földön végzett kutatásokat, 1908 és 1912 között a Viktória-tó keleti partvidékén, míg a világháborút megelőző két esztendőben Ugandában gyűjtött és vadászott. A világháború kitörésekor az angol hatóságok letartóztatták, gyűjteményét elkobozták, őt magát pedig hadifogolyként Indiába internálták. Afrikai kutatásai idején közvetlen kapcsolatban állt a hazai természettudomány legnevesebb képviselőivel, kiterjedt levelezést folytatott velük. Ezek a levelek ma már tudománytörténeti források. E szempontból különösen jelentős és életének alakulására is döntő befolyással bírt Kovács Ödön amatőr zoológussal folytatott tudományos információcseréje. Indiai hadifogságából 1919-ben szabadult. Itthon sem állást, sem lakást nem kapott. 1920-ban Nagy-marosra költözött, ahol Kovács Ödön családja felajánlotta számára a Kék-Nílus forrásvidéke táján 1916-ban elhunyt Afrika-kutató zoológus elárvult házát. Később feleségül vette Kovács Ödön húgát. 1920 őszén a Nimród vadászújság szerkesztője lett, és több természettudományi szaklap munkatársa. 1926-tól 29-ig ismét Afrikában, Uganda és Kongó területén gyűjtött és vadászott a MNM számára. (Páratlan értékű gyűjteménye 1956-ban elpusztult.) 1930-ban sikertelenül pályázott a Fővárosi Állatkert igazgatói állására. Életének utolsó évtizedeiben regényeket, elbeszéléseket írt. Több kötetben számolt be afrikai élményeiről. Írásaiban a vadászati szakszempontok mellett különös figyelmet fordított a természeti közeg, az afrikai népek életmódjának, szokásainak és társadalmának részletes ismertetésére.(Forrás: Magyar utazók lexikona)