Beszélgetés Tristan Tzarával

 

Szabad Nép

Baktatok a szigeten, a szálló felé, hat éve nem látott költő barátommal beszélgetni. Ropog lépteim alatt az aranyos avar és bennem felzúg a bársonyos tóthárpádi orgona: "Még hulla a nyári fények zafír, agát, esője, szinte zeng, de már borús e zengés..." Néhány perc múlva már mellettem ül a hallban. Nem öregedett. Pedig mi minden történt e néhány év alatt. Hatvan esztendős fején persze már régóta ősz a haj, de szemüvege mögött diákosan-hamiskásan csillog a szem.

Man Ray és Tristan Tzara

- Mi újság, szomszéd? - szólítom meg tréfásan. - Párizsban ugyanis csak egypár ház választott el bennünket, mindketten a balparton, Aquinói szent Tamás ódon negyedében aktunk, két jó öreg, savanyúságszagú házban.

- Ca va, et vous? - vágja rá a megrögzött francia formulát, mert a társadalmi érintkezés szokásait udvariasan betartja ő is, aki a világ egyik leghíresebb élő költője, s hírnevét éppen annak köszönheti, hogy 1916-ig alig húszéves fejjel, megindította Zürichben a dadista mozgalmat, amelynek székhelye három év múlva Párizs lett, s itt többekkel együtt Aragon és Éluard is felült erre a robogó pegazusra (dada = "játékló", átvitt értelemben "vesszőparipa"). Mikor 1946-ban megismertem, őszintén szólva meglepett, hogy ez az alacsony, szerény megjelenésű, simaarcú, csupa értelem és csupa jóság ember volt az ifjú titán, akit én lobogó sörénnyel, s nem tudom még milyen világrengető külsővel képzeltem el. Hiszen ő volt az, akiről - Marinetti és Majakovszkij mellett - fiatalon a legtöbbet hallottam, mint a minden világnézeti és irodalmi konvenciót felrúgó, botrányos, hányavetett, handabandázó izmusok egyik legvadabb vezéréről. Ő írta Antipirin úr első kalandját, az Elvont szív kalendáriumát, ő fogalmazta meg a dadisták hét kiáltványát. Egyike volt Aragon, Breton és mások mellett azoknak, akik átvették Apollinaire kezéből a Rimbaud és Lautréamont küldte stafétabotot, hogy nagyot koppintsanak vele az áporodott akadémikusok kopár koponyáján. Hóbortos ágaskodásuk és égberöhögő nekibúsulásuk mögött a háborútól és a polgári rend egész véres abszurdumától megcsömörlött ifjúság abszurd mindentagadása volt. S mint tudjuk, a háborgó ifjak útja 1925 táján kettévált: egy részük kitartott a nihilista tiltakozás sokszor pojáca-tempókba fúló kivagyisága mellett, más részük, Aragonnal az élen, a kommunistákhoz csatlakozott és a kétségbeesés romboló forradalmárkodását a reménység építő forradalmárságával cserélte fel.

A dadaista mozgalom egyik dokumentuma, Tzara aláírásával

Tzara - akiről Illyés találóan írta, hogy "még abban a merész, érdes-krúgatású vadlúdvonulásban is, amely a francia szellemi élet avant-garde-ja volt, abban is esztendőkig ő úszott legelöl, keményen szemben a szelekkel" - lassabban higgadt le, mint néhány régi küzdőtársa. Számára a nagy vízválasztó a spanyol polgárháború volt: ő is egyike volt a francia haladó értelmiség ama tagjainak, akiket 1936-ban Madridba küldtek, hogy a fasiszta fenevaddal szemben, az első vonalban küzdjenek a művelődés megmentéséért. Ekkor írta Garcia Lorcának ajánlott Tengeri csillagok útja című vallomás versét.

Minden Tzara-kötet esemény, éspedig nemcsak irodalmi, hanem könyvészeti szempontból is. 1939-es kötetét Matisse illusztrálta. 1950-be kiadott Egyedül beszélek című albumát. Miro kőrajzai díszítik, 1951-ben Emberemlékezet óta című versgyűjteménye Picasso pompás rajzaival jelent meg. Költészete nem könnyű: nehéz a kristályos szavak kagylóját feltörni, de megéri a fáradtságot, mert ha legyőztük az első nehézségeket, a furcsa képek, a szaggatott szavak érdes stacciója éppúgy lenyűgöz, éppúgy belénk zsong, mint Bartók zenéje, s a látszólagos homály-páncél sikoltó ringással pattan szét, hogy villogó fényességnek adjon helyt. Tzara poézise súlyos, mint az élet és a halál, bonyolult, mint a harc és a szerelem...

- Hogyan látja most, mai szemmel, a régi szent lázadások "paradicsomi" múltját? - kérdeztem legelőször.

- Nem érzek törést az életemben. Sosem voltam a művészet a művészetért híve. Mindig az ember állott érdeklődésem középpontjában. Utam a lassú érlelődés, halk hódítás útja volt. S ami a közelmúltat illeti, itt sincs szakadék: mindig azt írtam, amit a szívem diktált. Forradalom a véremben van, nem a zsebemen, tagsági könyv formájában, bár erre is büszke vagyok. Végeredményben az izmusok vihara termékeny volt...

- Mi a véleménye a pártos költészetről?

- Először is hadd válaszoljak egy konkrét vallomással. Én annyira pártos költőnek érzem magam, hogy csak akkor tudok alkotni, ha motorom, a párt, jól forog bennem. Hónapok óta nem írtam semmit... De nem vesztem el a kedvem. Az ihlet visszajön. Egyébként általában az a meggyőződésem, hogy a pártosságnak belülről kell jönnie, a szempontköltészet; kényszerköltészet, azaz nem költészet. A költészetnek a nagysága egyetemességében van, az egyediből fakad és átfogja az emberi ismeret egészét. De nem mennyiségi visszhangot kelt, hanem minősíti: a költészet intenzitása, a gondolat áttetszősége, élet. Csak akkor hatásos, ha él. Én a magam részéről sohasem voltam propagandapoéta...

- A megszállás alatt sem, amikor a cenzúrát játszva, a Szovjetunió rövidített nevének kezdőbetűivel kezdődő szavakat adott egyik híres verse címének?

Mosolyog: - Az sem parancsra született, hanem a belső meggyőződés sugallta.

Hans Arp, Tristan Tzara és Hans Richter

- Na, de beszéljünk arról, hogy milyen helyet foglal el a vers a mai Franciaországban.

- A háború alatt a nemzeti ellenállás egyike szólítója a költészet volt. A felszabadulás után csökkent a szerepe, de ma is nagy az érdeklődés iránta. Egy pár adat: Apollinaire főműve, az Alcools eddig több mint százötvenezer példányban kelt el, s nem beszélek Prévert tehetséges verseiről, amelyeknek összkiadása elérte a hétszázezret, mert ez kivétel. A fiatalok nagy része ma is saját pénzén adja ki első kötetét. A modern szabad vers még nem tudta meghódítani a tömeget, pedig ez nem lehetetlen. Nevelés kérdése. Éppúgy meg kell tanítani a vers olvasásra és versélvezésre a népet, mint például a klasszikus zenére. E téren vannak mai szerencsés kísérletek az elemiben. A párt nevelésügyi folyóirata (Az Iskola és a Nemzet) cikksorozatot közölt a verstanításról. A tömeggyűléseken szavalt versek sikere bizonyítja, hogy a modern vers megtalálja az utat a nép szívéhez. A rádió sokat tesz a költészet népszerűsítéséért. Sok a verses adás. Én is most dolgozom egy tizenkét adásból álló sorozaton.

- Hogyan áll a hadjárat a költészet megújhodásáért, a rímes, kötött forma visszaállításáért?

- Az utóbbi időben nem nagyon esik szó róla. Az én egyéni véleményem szerint a harc csak, mint vitacsiholó eszmei küzdelem volt eredményes, művészi sikereket nem hozott. Tudomásom szerint egyik kiváló bajnoka, Guillevic, aki a szonettet próbálta feltámasztani, megint visszatér a szabad vershez.

- Beszéljünk a műfordításról, a magyar vers hirtelen betöréséről a "párizsi piacra", amiért oly sokat fáradozott Tzara elvtárs is, a József Attila-kötet előszóírója és egyik fordítója.

- Igazán nagy sikere volt a kötetnek. Lassan, de biztosan. József Attila elnyeri méltó helyét Majakovszkij oldalán. Sajnos a korábban megjelent Petőfi-válogatás nem sikerült talán, mert csak a politikus Petőfit akarta megmutatni. Reméljük, hogy sikere lesz a nemrég megjelent Illyés-kötetnek -és a magyar költőt antológiának is. Mi már kezdjük letörleszteni adósságainkat. Örömmel hallom, hogy Magyarországon is készülnek Rimbaud-, Baudelaire- és Villon-kötetek. Remélem, Apollinaire sem fog késni.

Dadaisták és szürealisták: André Breton, Paul Éluard, Tristan Tzara és Benjamin Péret

Itt megjegyzem, hogy Tzara nemcsak kiváló költő, de jóhiszemű kritikus is. A háború után útmutató tanulmányt írt a szürrealizmusról, az Europe folyóiratban mélyenszántó elemzéseket közölt a nyelv és a költészet viszonyáról, s ezekenkívül buzgó filológiai munkát végez: nemrégen jelentette meg egy új Apollinaire-kötet és egy új Rimbaud-t, most pedig Villon-kiadásán dolgozik, amely egészen új megvilágításba fogja helyezni a nagy francia költőt.

- Mit hallott odakint a nálunk lezajlott irodalmi vitákról? - teszem fel az utolsó kérdést.

- Oh, a viták! Először is hadd mondjam el, hogy nálunk is sok a vita, ha nem is olyan viharos, mint itt. Vagyunk egy jó páran, akik nem dugjuk a fejünket a homokba, s egyes strucc-barátaink ellenére is, akik mereven ragaszkodnak a tarthatatlan 1950-es elvekhez, zajlik az élet és morajlik a francia értelmiség. Én remélem, hogy megtaláljuk a kibontakozás útját, bár nehéz lesz. Ami most már a magyar helyzetet illeti, erről csak néhány baloldali polgári újságból értesülünk. Annyit mondhatok, hogy én minden olyan tisztulással, rokonszenvezek, amelynek a dogmatizmus issza meg a levét. A szabadság, a költészet éltető elem. Már tíz évvel ezelőtt elmondtam budapesti előadásomon: "Vagyunk egynéhányan, akik tudjuk, mit jelent a szabadság, mert amikor a halál peremén jártunk, a benne izzó rajongás ébresztett rá bennünket az öntudatra, emberi öntudatunkra."

Bajomi Lázár Endre