A Petőfi halálhelyét kutató bizottsággal Székelykeresztúrtól Segesvárig

 

Szabad Nép:

Segesvár, augusztus 12.

(Tudósítónktól.)
Alkonyodott már, maikor Székelykeresztúrra érkeztünk. Petőfi itt töltötte utolsó éjszakáját. Varga Zsigmondnál szállott meg, az úgynevezett Gyárfás-kúrián. Ma is áll a ház, falán tábla hirdeti a költő emlékét. Az épületben most tüdőgondozó működik; a hatalmas, parkszerű kertben ma is áll az az eperfa, amely alatt Petőfi vacsorázott 1849. július 30-án. Estebéd után tért nyugovóra a költő, emberek után vágyott, társaságot kívánt, ezért a városka szélén álló házból bement a város középpontjába, s betért a Szakáll-féle vendéglőbe. Itt tartózkodott reggelig tiszttársaival együtt, átbeszélgetve az éjszakát. Innen - valószínűleg - visszatért Vargáékhoz, korán megreggelizett, s hat óra tájban elindult Segesvár felé...

Székelykeresztúron számos emlék beszél a költőről. Egy üzlet áll ott, ahová betért Petőfi, amott egy ház, amelyben megfordult, a főtér, ahol állítólag Bemmel látták sétálni, és így tovább. Végigjárjuk mindezeket a helyeket, s már sötétedik, amikor felkapaszkodunk a hegyoldali temetőhöz. Buja növényzet borítja a régi-régi temető sírjait, nagy nehezen találtunk rá arra, amit kerestünk: egy öreg sírkőre. A következő felirat áll rajta: "Petőfi 1849. július 31." A sírkő felállításának dátuma is ott olvasható: "1902. október 25." Alul a kőbe vésve egy huszárkard és egy huszárcsákó.

Romantikus a környezet, felemelő érzés ránézni erre a bokrokkal körülnőtt sírkőre is - de a sírban nem Petőfi Sándor nyugszik, amint azt jó néhány éve, a sír feltárásakor előkerült koponyáról az antropológusok megállapították. De nemcsak antropológusok, hanem Petőfi-kutatók is tagadják a sírfelirat állítását - tudományos szempontból tehát bizonyítottnak tekinthető, hogy a székelykeresztúri temető sírja - nem a költő sírja.

De hogyan került ide ez a sírkő? Erre is pontos választ tudunk adni. A sírkövet 54 esztendővel ezelőtt emeltette a helybeli Bálint Dániel, amikor is az egyik keresztúri ház udvarán exhumált sír csontvázáról az állította, hogy a Petőfi Sándor csontváza... Bálint Dániel - aki néhány évvel ezelőtt hunyt el - élete végéig kitartott feltevése mellett. Már-már tiszteletet kezdtem érezni e makacs ember iránt, amikor némileg zavaró körülmények jutottak tudomásomra. Bálint Dániel ugyanis koporsókészítő és temetkezési vállalkozó volt, akit ma is úgy emlegetnek Székelykeresztúton, mint "jó embert", aki minden egyes halottját sírva kísérte ki a temetőbe. Bizalommal tekintett rá a halandó lakosság, hiszen ő volt "Petőfi eltemetője". De ne bántsuk meg Bálint Dániel emlékét. Ugyan ki mondhatná meg ma már azt, hogy az őszinte meggyőződés, vagy a várható haszon volt-e tettének rugója? Beszélgettünk a teremőr feleségével is, aki annak idején Bálintéknál volt szolgáló. Megbecsüléssel beszélt gazdájáról, a sír ügyéről azonban nem mond semmi határozottat - meggyőződésem, hogy szentül hisz a sírfelirat hitelességében. Mint olyan sokan mások Székelykeresztúron. Szép ez a makacs hit a nép körében - még akkor is, ha tévedésen alapul.

A magyar-román vegyesbizottság tagjai felkeresték Orbán János plébánost. Székelykeresztúr történetének kitűnő ismerőjét. Az idős pap - nyolcvanadik évében jár már -, készséggel mondott el mindent, amit Petőfi keresztúri tartózkodásáról tudott. Elbeszélte azt is, hogy 47 évvel ezelőtt egy akkor 70 éves ismerősétől hallott Petőfi állítólagos sírhelyéről. Néhány barátjával kiment a csatatérre és felásták a megjelölt pontot, de nem találtak semmit. Az öreg pap emlékezésének az az érdekessége és fontossága, hogy az általa megjelölt pont igen közel fekszik a Csonta-kerthez, amelybe a Petőfi-kutatás az úgynevezett "kis tömegsírt" helyezi. A "kis tömegsír" pedig a legközelebb fekvő tömegsír ahhoz a helyhez, ahol Petőfi mai ismereteink szerint elesett...

Késő este van már, amikor útnak indulunk Segesvár felé. Nem tartozom a romantikus sírkeresők közé, nincsenek délibábos feltevéseim a költő halálhelyéről, sírjáról - egy jó Petőfi-vers előbukkanásának, egy szép Petőfi-próza megtalálásának nagyobb jelentőséget tulajdonítanék, mint a most folyó segesvári kutatásoknak. De ahogy közeledünk a csatatér felé, rajtam is, mint a bizottság minden egyes tagján, ismeretlen izgalom, néma nyugtalanság vesz erőt. Megilletődve hallgatunk, amíg kocsink keresztülrobog az éjbe burkolózott Héjjasfalván, s közeledik a kutatásokból oly jól ismert helyek felé. Aztán megállunk, kiszállunk az autóbuszból megáll a marosvásárhelyi újságírók kis Skodája is, az autók keresztbe fordulnak az országúton és reflektoraikkal megvilágítják azt a követ, amelyet Culcer professzor állított néhány évvel ezelőtt az országút szegélyére, pár lépésnyire Petőfi állítólagos halálhelyétől. Itt a forrás is, amott meg a buni-út. Megyünk tovább, most a Csonta-kertet világítják meg a reflektorok, Fehéregyháza és Héjjasfalva között. Dienes András a melegnyári éjszakában ismerteti álláspontját a költő halálhelyéről. Nem ismétlődő, felejthetetlen pillanatok ezek a sötét csatatéren: Vajas Béláné, a bizottság egyetlen nőtagja éppen úgy küszködik a könnyeivel, mint az idősebb, sokat próbált professzor. Magyarok és románok, régészek és újságírók, irodalomtudósok és gépkocsivezetők állnak megilletődötten a Csonta-kert dombján - ott áll az egész kis expedíció, reflektorfényben, csordultig tele felemelő érzelmekkel.

Segesváron van a bizottság főhadiszállása, innen indulnak ki reggelenként gépkocsin a csatatérre. Érdemes még ideírni: a Román Munkáspárt helyi szervezetének kezdeményezésére a segesvári üzemek bocsátanak gépkocsikat a bizottság rendelkezésére, mindennap más üzem autója szállítja a bizottság tagjait. Nemcsak hasznos, szépen jelképes is ez a megoldás.

A magyar-román vegyesbizottság a munka végeredményéről záróközleményben tájékoztatja majd a nagyközönséget.