Nekünk nem telik ilyen takarékosságra

 

Szabad Nép:

Újpest és Rákospalota határán, közvetlenül a sorompó előtt, egy nagy sárga ház kissé sivár kertjében totyakos nadrágú, nagyfejű, hároméves gyerekek vonulnak. Egyenlőre harminchárman vannak. Születésük óta intézetben nevelkednek, sok közülük még ma is alig tud beszélni, tíz-tizenöt szót, ha ismer. "Anyuka" és "adjál", ezt tudja mindegyik. Az anyuka szó különösen elterjedt közöttük; kivétel nélkül minden nőt anyukának hívnak, pedig a 33 közül vagy 28 soha nem látta szülő anyját, sem az anyja őt. Nem kívánt, nem akart gyerekek a legtöbben. A nevüket sem tudják. Amikor a bölcsödéből ide kerültek, az óvónő a hátukra ragasztott kis leukoplaszt-céduláról olvasta le a gyerekek nevét. Törzslapjukon ugyan ott az anya neve, de sokuknál már szinte kinyomozhatatlan, hol dolgozik azóta.

A nagy sárga ház régi lakói, egy sereg iskoláslány, a Bányai Júlia nevét viselő fővárosi gyermekotthon növendékei, riadtan figyelik a totyogó apróságokat. Félnek tőlük, mert néhányan már tudják, sokan pedig sejtik, hogy ezek a kicsinyek néhány hét múlva kitúrják őket innen. Ez a 33 gyerek csak előörs. Szeptemberre 140 ilyen hároméves csöppség vonul be ide. Valami magasságos helyen úgy döntöttek, hogy övék lesz az otthon, nekik nagyobb szükségük van rá. A régi, nagylányokra szabott felszerelést, az ágyakat, matracokat elviszik, átalakítják a termeket, át kell szerelni a mellékhelyiségeket. Az őslakók szétszóródnak. Lesz, aki átkerül a Vendel utcába - az alsótagozatosak. De csak az állami gondozottak. A többi? Minden bizonytalan. Varga Marika például, akinek 12 testvére van otthon egyetlen szobában és idegbeteg anyja, nem tudja, mi lesz vele. A három Mikula-kislány, Teréz, Erzsébet és Anna még nehezebb helyzetben van. Anyjuk most halt meg rákban, az apjuk tüdőszanatóriumban. Hová menjenek ők? Kovács Editnek szívbajos az anyja. Strausz Saroltának partizán volt az édesapja, a Partizánszövetség javaslatára került intézetbe annak idején, mert anyja súlyos idegbeteg. Tóth Ottília édesanyja a Beloiannisz-gyárban dolgozik, szerelő, állandóan vidéken vannak. Kalina Máriának elváltak a szülei, az anyja váltott műszakban dolgozik. Nem, nem ok nélkül kerültek intézetbe. Igaz, a legtöbbjük "átmeneti" okból jött ide, de ez az átmeneti ok egyiknél-másiknál két-három éve tart. Itt megnyugodtak, rendbejöttek. Andrásfi Anna például egy éve bukott tanuló volt, most négyesrendű.
Hiába! Most el kell menniök, kell a hely a hároméveseknek.

Ők már mégis nagyobbak, majd csak lesz velük valami. De a kicsik, a beszélni sem tudó csöppségek, akiknek anyját sem lehet felkutatni, hova legyenek?

A nevelők megmagyarázták ezt nekik. A nevelők úgy tesznek, mintha belenyugodtak volna az átszervezésbe. Hát hiszen, a tanács tudja, hogy mit csinál. Sajnálják, hogy a gyerekek már megint szétszóródnak. Sajnálják, hogy az átalakításra már megint ráköltenek vagy 200 000 forintot, pedig, úgy lehet, jövőre megint valami más szervezés jön. Szinte bizonyos, mert az épület nem való, nem alkalmas óvodás-otthonnak; magas, nehezen fűthető termek, a hely is szűk nekik, mert ilyen kicsinyeknek több foglalkoztató hely kell, mint amennyi az iskolásoknak kellett. Ez csak olyan "tűzoltó munka", egy gyors "szervezés" a sok közül. Ideiglenes megoldás, kétszázezerért. De hát - mit csináljunk? Szegények vagyunk! Nekünk nem telik - takarékosságra. Régi dolog, hogy a szegény ember mindig drágábban él, mint a gazdag. A kapkodás költséges mulatság.

Két éve épül a kertben a 30 további gyermek befogadására alkalmas szárnyépület. Ha az már elkészült volna, most oda tehetnék például a fedél nélkül maradt nagylányokat. Novemberre állítólag elkészül. De hogy mi lesz vele, azt senki nem tudja. A parancs az, hogy a gyerekeket elbocsátani.

Egy öreg tanítónő rezignáltan jegyezte meg:
- Tetszik tudni... megszokták nálunk az átszervezéseket. Minket, nevelőket is annyit dobálnak, hogy... már megszoktuk. És azt mondják, hogy másképp nem lehet.
- És elhiszik, hogy nem lehet másképp?
Nem, azt nem hiszik el. Az Orvosi Műszergyár óvodáját a télen megszüntették, mert nem volt kellően kihasználva. (40 személyes volt.) A pompás felszerelését szétosztogatták. Szakértők nézete szerint, aránylag kisköltséggel, átalakíthatták volna bentlakósra. No, de arra megint nem tellett. Ha átszervezések helyett például szeptemberben nem csuknák be a balatonszabadi űttörőtábort - hogy csak egy példát mondjunk - ott elférne 500 gyerek. Balatonmárián 200. Megvan a fűthető épület, a felszerelés. Csak fenntartási költség kellene.

Igaz, hogy az üdülők megint más szervhez tartoznak, a gyermekek viszont mindannyiunké. Elsősorban a gyerekekkel kéne törődnünk.

Gergely Márta